Szentté avatás

II. Piusz pápa 1461-ben szentté avatja Sienai Szent Katalint. Pinturicchio freskórészlete a sienai Piccolomini-könyvtárból.

A szentté avatás (latinul canonizatio) valamely keresztény egyház hivatalos aktusa, amellyel egy elhunyt személyt a szentek közé sorol, és engedélyezi vagy elrendeli nyilvános egyházi tiszteletét. A fogalom legkidolgozottabb jogi értelme a Katolikus Egyházban alakult ki: itt a kanonizáció a római pápa végleges és ünnepélyes döntése, amelynek alapján a személyt az egész egyházban szentként lehet tisztelni. A boldoggá avatás (beatificatio) ezzel szemben rendszerint meghatározott országban, egyházmegyében, szerzetesi közösségben vagy más körben engedélyezi a nyilvános liturgikus tiszteletet, és a rendes eljárásban a szentté avatást megelőző fokozat.

A katolikus önértelmezés szerint az avatás nem teszi szentté az elhunytat, hanem egyházi ítélettel elismeri, hogy a személy Isten kegyelméből eljutott az üdvösségre, életével, vértanúságával vagy önfeláldozásával példát adott, és közbenjárása kérhető. A kanonizáció közvetlen tárgya ezért nem az elhunyt teljes életrajzának, valamennyi véleményének vagy minden neki tulajdonított elbeszélésnek a hitelesítése. Az egyházi döntés a személy szentségére és egyetemes nyilvános tiszteletének megengedhetőségére vonatkozik.

Az ortodox egyházakban az ennek megfelelő hivatalos elismerést gyakran megdicsőítésnek vagy glorifikációnak nevezik. Az eljárás nincs egyetlen központi hatóság és minden helyi egyházra kötelező egységes szabályzat alá rendelve: rendszerint az illetékes püspök, vizsgálóbizottság és a helyi egyház szinódusa vesz részt benne. A legtöbb protestáns hagyomány nem alkalmaz katolikus értelemben vett kanonizációt, bár több evangélikus és anglikán egyház liturgikus naptárában történelmi keresztény tanúkról és példaképekről emlékezik meg.

Fogalma és teológiai jelentése

Szentség és hivatalos elismerés

A keresztény teológiában a „szent” szó többféle értelemben használatos. Az Újszövetség gyakran valamennyi megkeresztelt keresztényt szentnek nevez, mert Istenhez tartoznak és megszentelő hivatást kaptak. Az egyháztörténeti szóhasználatban ugyanakkor szentnek nevezik azokat a személyeket is, akiknek Krisztus-követését valamely egyház kivételesen példaszerűnek ismeri el, és akiket nyilvánosan megemlékezésben vagy tiszteletben részesít.

A katolikus tanítás az egyetemes életszentségre szóló meghívást és a kanonizált szentséget nem állítja szembe egymással. A második vatikáni zsinat szerint minden keresztény hivatott a szentségre; a hivatalosan elismert szentek ennek a hivatásnak történetileg meghatározott, nyilvános példái. A kanonizáció hiánya ezért a katolikus felfogásban nem jelenti azt, hogy az elhunyt ne lehetne üdvözült vagy szent életű. Az eljárás csak az egyház nyilvános és hivatalos kultuszára vonatkozó ítéletet hoz.

A szentek tiszteletét a katolikus és ortodox teológia megkülönbözteti az egyedül Istent megillető imádástól. Az Istennek járó kultuszt a latin teológiai nyelv latriának, a szentek iránti tiszteletet duliának nevezi. A szentté avatás ennek megfelelően nem istenné nyilvánítás vagy apoteózis, hanem egy keresztény személy nyilvános tiszteletének egyházi elismerése. A késő antik társadalom vallási és politikai formái hatottak a keresztény emlékezet és ünneplés külső alakjaira, de a római császári apoteózis és a keresztény kanonizáció jogi és teológiai tartalma nem azonos: az előbbi az uralkodó isteni rangra emelését, az utóbbi a teremtményként tisztelt szent Istenhez tartozását fejezi ki.

Boldog, szent és tiszteletreméltó

A jelenlegi latin katolikus gyakorlatban az eljárás főbb megjelölései a következők:

• Isten szolgája (Servus Dei): az a katolikus hívő, akinek boldoggá- és szenttéavatási ügyét az illetékes egyházi hatóság hivatalosan megnyitotta;
• Tiszteletreméltó (Venerabilis): rendszerint az a személy, akiről a pápa engedélyével kihirdették, hogy a keresztény erényeket hősies fokon gyakorolta. A cím önmagában nem engedélyez nyilvános liturgikus kultuszt;
• boldog (beatus): olyan személy, akinek nyilvános tiszteletét a Szentszék meghatározott keretek között engedélyezte;
• szent (sanctus): olyan személy, akit a pápa a szentek jegyzékébe iktatott, és akinek nyilvános tisztelete az egész Katolikus Egyházban megengedett.

E megjelölések eljárásjogi és liturgikus fokozatok, nem a mennyei dicsőség rangsorai. A boldog és a szent közötti különbség elsősorban a kultusz egyházi kiterjedésére és a döntés jogi jellegére vonatkozik. A kanonizált szent ünnepének felvétele az Általános római naptárba külön liturgikus döntés: nem minden kanonizált szent kap kötelező vagy fakultatív emléknapot az egyetemes naptárban, bár saját egyházmegyéjében, országában vagy közösségében ünnepe lehet.

A döntés véglegessége

A katolikus teológia többségi álláspontja a szentté avatást a pápa végleges, az egész egyházat érintő ítéletének tekinti, amelyet Isten különleges gondviselése megóv a tévedéstől. Ennek pontos teológiai minősítéséről a középkortól fogva eltérő megfogalmazások születtek: a szerzők többsége a kanonizáció tévedhetetlensége mellett érvelt, de vitatták, hogy az állítás milyen értelemben tartozik a hit bizonyosságai közé. A boldoggá avatást rendszerint nem ruházzák fel ugyanilyen egyetemes és végleges jelleggel, mert korlátozott kultuszt engedélyező aktus.

A kanonizáció nem jelent történettudományi tévedhetetlenséget az eljárás során felhasznált valamennyi részadatra nézve. A kritikai kutatás továbbra is vizsgálhatja a szent életrajzának kronológiáját, az egyes források keletkezését, a neki tulajdonított szövegeket, a kultusz társadalmi és politikai összefüggéseit vagy egy korábbi csodaelbeszélés történeti rétegeit.

Történeti kialakulása

A vértanúk helyi emlékezete

A kanonizáció történeti előzménye nem egyetlen alapító rendelkezés, hanem a keresztény közösségek fokozatosan kialakult liturgikus emlékezete. A 2–3. században a helyi egyházak elsősorban a hitükért kivégzett vértanúk halálának évfordulóját ünnepelték. A vértanú halálának napját dies natalisnak, mennyei születésnapnak tekintették; nevét feljegyezték a helyi naptárban, sírjánál összegyűltek, és felolvasták szenvedéstörténetét. A Polikárp vértanúsága már a 2. században különbséget tett Krisztus imádása és a vértanúk szeretetteljes tisztelete között, és beszámolt Polikárp halálának évenkénti megünnepléséről.

A korai elismerésben a helyi püspök és a közösség egyaránt szerepet játszott. A püspöknek meg kellett ítélnie, hogy a halál valóban keresztény vértanúság volt-e, és a kultusz megfelelt-e az egyház hitének. A tisztelet egyik egyházból a másikba levelek, vértanúakták, ereklyék és liturgikus naptárak révén terjedt. E gyakorlat még nem a későbbi pápai kanonizáció volt, de már tartalmazta a nyilvános kultuszhoz szükséges közösségi emlékezetet és egyházi jóváhagyást.

A hitvallók és aszkéták tisztelete

A 4. századtól, a nagy birodalmi keresztényüldözések lezárulása után olyan személyeket is nyilvános tiszteletben részesítettek, akik nem vértanúhalállal, hanem hosszú aszketikus, szerzetesi, püspöki vagy karitatív életükkel adtak példát. A „hitvalló” elnevezés fokozatosan kiterjedt azokra, akik békés halállal fejezték be példaszerű keresztény életüket. Remete Szent Antal, Tours-i Szent Márton és más késő ókori szentek kultusza azt mutatja, hogy a szentség nyilvános elismerése már nem kizárólag a vértanúsághoz kapcsolódott.

A szent helyi elismerésének középkori formája lehetett a sír ünnepélyes felnyitása, az ereklyék oltárhoz vagy templomba történő átvitele (elevatio, translatio), a név felvétele a naptárba, valamint saját mise és zsolozsma kialakítása. E döntéseket rendszerint püspöki vagy zsinati tekintély erősítette meg. A népi tisztelet, a csodák híre és az egyházi jóváhagyás egymással kölcsönhatásban állt; egyik elem sem írható le minden korszakra azonos eljárási szabályként.

Peter Brown a késő antik szentkultuszt nem egyszerűen vallási eszmék történeteként, hanem a közösségi tér, a város, a püspöki tekintély és a patrónusi kapcsolatok átalakulásaként értelmezte. A sír és az ereklye a szent praesentiájának, jelenlétének helyévé vált, a hozzá fűződő közbenjárás pedig a késő római patrónus–kliens kapcsolatok keresztény átalakításával is összefüggött. Ez a társadalomtörténeti magyarázat nem azonos a kultusz teológiai igazolásával vagy cáfolatával, hanem annak történeti működését vizsgálja.

A pápai közreműködés és a jogfenntartás kialakulása

A pápák már a korai középkorban közreműködhettek egyes kultuszok megerősítésében, de a püspöki elismerés sokáig tovább élt. A hagyományosan első, oklevéllel biztosan dokumentált pápai kanonizáció Augsburgi Szent Ulrik 993-as szentté avatása, amelyet XV. János pápa római zsinaton hirdetett ki. Az esemény jelentős mérföldkő, de nem jelentette azt, hogy ettől az időponttól minden új szent kultusza kizárólag pápai döntéssel jöhetett létre.

A 11–13. században a pápaság fokozatosan igényt formált az egész egyházra kiterjedő kultusz engedélyezésére. III. Sándor pápa egyik, az 1170-es évek elején kelt levelében megtiltotta, hogy egy Svédországban szentként tisztelt személy kultuszát a római egyház engedélye nélkül folytassák. A rendelkezés később a kánonjogi gyűjteményekbe került; a kizárólagos pápai illetékesség a 13. században, különösen IX. Gergely pápa 1234-ben kihirdetett dekretális gyűjteményében szilárdult meg. A folyamat ezért nem vezethető vissza egyetlen zsinati határozatra, és a negyedik lateráni zsinatot sem tekintik a pápai kanonizációs monopólium kizárólagos létrehozójának.

A központosodásnak több oka volt. Az egyetemes kultusz a pápai tekintélyt igényelte; a távoli közösségek számára egységesebb vizsgálatot kellett biztosítani; továbbá meg kellett különböztetni a tartósan megalapozott szentséghírt a rövid életű, bizonytalan vagy helyi érdekek által támogatott kezdeményezésektől. A pápai jogfenntartás ugyanakkor nem szüntette meg a helyi közösségek szerepét: az ügyeket továbbra is a helyi tisztelet, a kérelmezők, a püspökök, a szerzetesrendek, az uralkodók vagy városi közösségek kezdeményezték.

A középkori kanonizációs vizsgálatok

A 13. századra a kanonizáció egyre részletesebb bizonyítási eljárássá vált. Pápai megbízottak eskü alatt hallgattak ki tanúkat a jelölt életéről, erényeiről, haláláról és csodáiról. A kérdések kitértek a tanú ismeretének forrására, a gyógyulás előtti állapotra, az alkalmazott kezelésekre, a szent segítségül hívására és az esemény nyilvánosságára. Az eljárás a középkori kánonjog bizonyítási formáit alkalmazta; nem azonos a modern büntetőperrel, de jogilag szabályozott, tanúvallomásokra és okiratokra épülő vizsgálat volt.

A középkori vizsgálatokat nem célszerű a modern eljárás kezdetleges másolataként értékelni. A tanúk és bírák a kor teológiai, orvosi és jogi fogalmai között dolgoztak, de a bizonyítás, az ellentmondások feltárása és a csodák körülményeinek részletes rögzítése valós ellenőrző funkciót töltött be. A jegyzőkönyvek a modern történetkutatás számára különösen értékes források a vallásosság, betegségek, családi kapcsolatok, közlekedés, társadalmi rétegek és helyi konfliktusok történetéhez.

A kanonizáció nem volt automatikus következménye a népszerű kultusznak. Számos ügy elakadt, évtizedekig vagy évszázadokig szünetelt, illetve sohasem vezetett pápai döntéshez. A vizsgálatok költsége, a dokumentáció minősége, a politikai támogatás, a rendi és dinasztikus érdekek, valamint a pápai prioritások egyaránt befolyásolhatták az ügyek előrehaladását. E körülmények feltárása nem teszi a szentséget pusztán politikai konstrukcióvá, hanem megmutatja, hogy a vallási elismerés történeti intézmények között valósult meg.

A Rítuskongregáció és VIII. Orbán szabályozása

V. Szixtusz pápa 1588-ban létrehozta a Rítuskongregációt, amely a liturgia mellett a boldoggá- és szenttéavatási ügyeket is vizsgálta. A nyomtatott iratanyag, a római hivatalok és a kánonjogi szakértők munkája a kora újkorban egyre részletesebb, egységesebb eljárást eredményezett. A szentté avatás egyházi, diplomáciai és reprezentációs jelentősége különösen láthatóvá vált az 1622-es nagy kanonizáción, amikor Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz, Néri Szent Fülöp és a földműves Madridi Szent Izidor egyszerre került a szentek közé. A kultuszok helyi és rendi értelmezése azonban a római döntés után is meghatározó maradt.

VIII. Orbán pápa 1625 és 1634 között kiadott rendelkezései világosan elválasztották a még el nem ismert személy magántiszteletét az engedély nélküli nyilvános egyházi kultusztól. A rendes út a non cultus, vagyis annak igazolása lett, hogy a jelöltet nem részesítették előzetesen jogosulatlan nyilvános tiszteletben. A pápa ugyanakkor kivételt tett azokkal a régi kultuszokkal, amelyek meghatározott idő óta jogszerűen és folyamatosan fennálltak; ezek lettek a casus excepti, a kivett esetek. E szabályozás nem a népi vallásosság általános megszüntetésére, hanem a nyilvános liturgikus kultusz és a hivatalos elismerés elhatárolására irányult.

Ebben az időszakban vált egyre határozottabbá a boldoggá avatás és a szentté avatás megkülönböztetése. A korábbi századokban a beatus és sanctus megjelölés használata nem követte a mai eljárási fokozatokat. A 17. századtól a beatifikáció elsősorban területileg vagy közösségileg korlátozott kultuszengedélyt, a kanonizáció pedig egyetemes elismerést jelentett.

XIV. Benedek rendszerezése és az 1917-es kódex

Prospero Lambertini, a későbbi XIV. Benedek pápa, a Rítuskongregáció hitvédőjeként szerzett tapasztalatait a De servorum Dei beatificatione et beatorum canonizatione című monumentális művében rendszerezte. Tárgyalta a vértanúság, a hősies erénygyakorlás, a szentséghír, a csodák, a régi kultusz és az eljárási tisztségek kérdéseit. Műve nem volt modern értelemben vett törvénykönyv, de mintegy két évszázadon át a kanonizációs jog és gyakorlat alapvető kézikönyve lett, és jelentősen hatott az 1917-es Egyházi Törvénykönyv szabályaira.

Az 1917-es kódex részletes, peres jellegű rendszert rögzített. A bizonyítás több egymást követő római tárgyalási szakaszban folyt, és nagy szerepet kapott a promotor fidei, a hit ügyésze, akit a köznyelv „az ördög ügyvédjének” nevezett. Feladata nem a jelölt személyének támadása, hanem az eljárás szigorúságának biztosítása, az ellenérvek és bizonyítási hiányok feltárása volt. A posztulátor és a hit ügyésze közötti contradictorium, vagyis szabályozott érvelési ellentét a döntés megalapozottságát szolgálta.

Történeti kritika és a 20. századi reformok

A 19–20. századi kritikai hagiográfia, a levéltári kutatás, a paleográfia és az orvostudomány fejlődése új módszereket vitt az ügyek vizsgálatába. XI. Piusz pápa 1930-ban történeti szekciót állított fel a Rítuskongregációban az olyan régi ügyek vizsgálatára, amelyekben már nem álltak rendelkezésre szemtanúk. A történeti dokumentumok így nagyobb és rendszerezettebb bizonyító szerepet kaptak.

VI. Pál pápa 1969-ben a Rítuskongregációt két hivatalra osztotta: az egyik a liturgia, a másik a szentek ügyeinek intézését kapta. II. János Pál pápa 1983-ban a Divinus Perfectionis Magister apostoli konstitúcióval és a kapcsolódó normákkal újraszabályozta az eljárást. A reform nagyobb felelősséget adott a helyi püspököknek, egyszerűsítette a római szakaszt, létrehozta a relátorok testületét, és a positio történeti-kritikai kidolgozására helyezte a hangsúlyt.

Az 1983-as reformot gyakran úgy írják le, mintha egyszerűen megszüntette volna az „ördög ügyvédjét”. Valójában a kritikai funkció több tisztség között oszlott meg. Az egyházmegyei szakaszban az igazságosság ügyésze felügyeli a szabályok megtartását és az ellenkező bizonyítékok összegyűjtését; Rómában a relátor, a történész és teológus konzultorok, a hit ügyésze, valamint a jogi érvényességet ellenőrző hivatalok végeznek különböző ellenőrző feladatokat. A klasszikus, két fél közötti adverszárius vita gyengült, de a negatív adatok feltárásának és a bizonyítás kritikájának követelménye megmaradt.

A Szentek Ügyeinek Kongregációja 2007-ben kiadott Sanctorum Mater instrukciója részletesen, 150 cikkelyben rendezte az egyházmegyei és eparchiális vizsgálat menetét. Az instrukció a jogi eljárás és a történeti-kritikai kutatás együttes alkalmazását hangsúlyozta. Ferenc pápa 2017-ben a Maiorem hac dilectionem kezdetű motu proprióval új jogcímet vezetett be, az élet szeretetből történő felajánlását. A Római Kúria 2022-es reformja óta az illetékes hivatal neve Szentek Ügyeinek Dikasztériuma.

A katolikus eljárás jogcímei

A jelenlegi katolikus jog több, egymástól megkülönböztetett alapot ismer a boldoggá- és szenttéavatási ügyekben. Valamennyi esetben vizsgálni kell a jelölt katolikus hitét, életét, halálának körülményeit, szentségének vagy vértanúságának hírét, valamint az ügy egyházi jelentőségét.

Hősies erénygyakorlás

A nem vértanú jelöltek rendes útja a keresztény erények hősies fokon történő gyakorlásának vizsgálata. A „hősies” nem hibátlanságot vagy minden emberi gyengeség hiányát jelenti. A vizsgálat azt keresi, hogy a személy a hitet, reményt, szeretetet, valamint az okosságot, igazságosságot, mértékletességet és lelki erősséget tartósan, szabadon és az életállapotának megfelelő, rendkívüli következetességgel gyakorolta-e.

A jelölt életét egészében vizsgálják. Egyetlen látványos tett, népszerűség, rendkívüli lelki élmény vagy társadalmi teljesítmény önmagában nem helyettesíti az erények összefüggő értékelését. A házassági és családi élet, a szakmai kötelességek, a közösségi kapcsolatok, a pénz kezelése, a hatalom gyakorlása, a válságokban tanúsított magatartás és az esetleges hibákra adott válasz egyaránt az ügy részévé válhat.

Vértanúság

A vértanúsági ügyben azt kell bizonyítani, hogy a jelöltet Krisztusért, a katolikus hitért vagy a hithez lényegileg kapcsolódó keresztény erényért ölték meg, és a halált keresztény állhatatossággal fogadta. A klasszikus vizsgálat három fő elemre irányul: az erőszakos halál tényére, az üldöző hitellenes indítékára (odium fidei), valamint a vértanú szabad és hívő magatartására.

A vértanúság nem azonos minden politikai gyilkossággal, háborús halállal vagy vallási személy ellen elkövetett erőszakkal. A történeti és teológiai vizsgálatnak el kell különítenie a vallási gyűlöletet a kizárólag politikai, etnikai, személyes vagy katonai indítékoktól, miközben a valós esetekben több motiváció összefonódhat. A vértanú boldoggá avatásához a rendes gyakorlat szerint nem szükséges csoda, mert a vértanúságot a szeretet és a hit végső tanúságtételének tekintik. A szentté avatáshoz azonban rendszerint egy, a boldoggá avatás után történt csoda szükséges.

Az élet felajánlása

A Maiorem hac dilectionem 2017-ben önálló jogcímként vezette be az élet felajánlását (oblatio vitae). Ez olyan személyre vonatkozik, aki szeretetből, szabadon és önként vállal egy biztos és idő előtti halálhoz vezető önfeláldozást mások javára. Az élet felajánlása különbözik a vértanúságtól, mert nincs feltétlenül hitgyűlöletből cselekvő üldöző, és különbözik a hősies erénygyakorlás rendes útjától, mert a hangsúly egy végső, szeretetből vállalt önátadáson van.

Az érvényes ügyhöz szoros kapcsolatnak kell fennállnia az önkéntes felajánlás és a korai halál között; a jelöltnek a felajánlás előtt és azt követően legalább rendes fokon gyakorolnia kell a keresztény erényeket; továbbá halála után fenn kell állnia a szentség és a közbenjárás jeleinek hírének. A boldoggá avatáshoz ebben az esetben csoda szükséges, amely a jelölt halála után, közbenjárására történt.

Régi kultusz megerősítése

A casus exceptus, vagyis a régi kultusz megerősítése olyan személyek ügyében alkalmazható, akiknek nyilvános egyházi tisztelete a központosított eljárás kialakulása előtt vagy VIII. Orbán rendelkezései által elismert módon, tartósan fennállt. Az eljárásban történeti forrásokkal kell bizonyítani a kultusz régiségét, folytonosságát, jogszerűségét és a személy szentségét vagy vértanúságát. A pápai megerősítés a gyakorlatban az egyenértékű boldoggá avatás egyik formája lehet.

Ettől megkülönböztetendő az egyenértékű vagy ekvipollens szentté avatás, amikor a pápa a rendes kanonizációs eljárás és szertartás egyes elemeinek mellőzésével egy régi és folyamatos kultuszt az egész egyházra kiterjeszt. A gyakorlat rendszerint tartós kultuszt, megbízható történeti tanúságot az erényekről vagy vértanúságról, valamint a közbenjárás folyamatos hírét feltételezi. Ilyen módon történt többek között Bingeni Szent Hildegárd 2012-es, valamint Árpád-házi Szent Margit 1943-as egyetemes elismerése.

A jelenlegi katolikus eljárás

Jogi kerete és illetékes hatóságai

A latin és a keleti katolikus egyházak boldoggá- és szenttéavatási ügyeit külön pápai jog szabályozza. Alapját a Divinus Perfectionis Magister, az 1983-as Normae servandae, a 2007-es Sanctorum Mater, a 2017-es Maiorem hac dilectionem, valamint a Szentek Ügyeinek Dikasztériuma részletes szabályzatai alkotják. Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv 1403. kánonja és a keleti katolikus kódex megfelelő rendelkezései ezekre a külön normákra utalnak.

Az eljárás két nagy szakaszból áll. Az egyházmegyei vagy keleti katolikus esetben eparchiális szakasz a bizonyítékok hivatalos összegyűjtése. A római szakasz az akták jogi érvényességének ellenőrzése, a történeti és teológiai értékelés, a csoda vizsgálata és a pápai döntés előkészítése. A Szentek Ügyeinek Dikasztériuma segíti a püspököket, ellenőrzi az eljárások szabályszerűségét, értékeli az ügyek érdemét, és a döntésre előkészített anyagot a pápának terjeszti fel.

A hősies erények, vértanúság vagy életfelajánlás ügyében rendszerint annak az egyházmegyének a püspöke illetékes, amelynek területén a jelölt meghalt. Egy feltételezett csoda ügyében az a püspök illetékes, akinek területén az esemény történt. Indokolt esetben a dikasztérium más egyházi fórumra ruházhatja át az illetékességet.

A kérelmező és a posztulátor

Az ügyet előmozdító személyt vagy közösséget kérelmezőnek (actor) nevezik. Lehet egyházmegye, plébánia, szerzetesrend, apostoli társaság, hívők egyesülete, más jogi személy vagy megfelelő anyagi és szervezeti felelősséget vállaló természetes személy. A kérelmező nevezi ki a posztulátort, akinek jártasnak kell lennie a teológiában, az egyházjogban, a történelemben és a dikasztérium gyakorlatában. A posztulátor a kérelmező képviselője, összegyűjti az ügy kezdeményezéséhez szükséges adatokat, de a hivatalos bizonyítékokat nem saját magánvizsgálatban, hanem az egyházi hatóság által vezetett eljárásban kell rögzíteni.

A posztulátor köteles az ügynek kedvezőtlen adatokat is feltárni. Nem vehet részt a tanúk hivatalos kihallgatásán, és hivatali ideje alatt rendszerint nem lehet tanú ugyanabban az ügyben. A római szakaszban a dikasztériummal és a kijelölt relátorral működik együtt, de nem léphet kapcsolatba az ügy érdeméről szavazó konzultorokkal.

Előzetes feltételek

A kérelem főszabály szerint legkorábban a jelölt halála után öt évvel nyújtható be. A várakozási idő célja, hogy elkülönüljön a tartós szentséghír a halált közvetlenül követő érzelmi vagy közéleti hatástól. A pápa különleges esetben felmentést adhat az öt év alól. Ha a kezdeményezés több mint harminc évvel a halál után történik, a késedelmet meg kell indokolni, és vizsgálni kell, nem történt-e csalárd mulasztás vagy bizonyítékmanipuláció.

Az eljárás nem indítható pusztán intézményi döntésből vagy közéleti népszerűség alapján. A püspöknek meg kell győződnie arról, hogy a jelölt szentségének, vértanúságának vagy életfelajánlásának és közbenjáró hatalmának hiteles híre a hívők jelentős körében spontán, tartós, folyamatos és nem mesterségesen gerjesztett módon él. Ezt a fama sanctitatis, fama martyrii vagy fama oblationis vitae, illetve fama signorum fogalma fejezi ki.

A püspök kikéri a területileg illetékes püspöki konferencia, keleti katolikus egyházban pedig az illetékes szinódus vagy hierarchák tanácsának véleményét. Az ügy szándékát nyilvános hirdetményben közli, hogy bárki eljuttathassa hozzá a jelölt mellett vagy ellen szóló adatokat. A Szentszéktől nihil obstat nyilatkozatot kérnek, amely azt jelenti, hogy a dikasztérium tudomása szerint nincs akadálya az egyházmegyei vizsgálat megindításának; ez még nem érdemi állásfoglalás a szentségről.

Az egyházmegyei vagy eparchiális vizsgálat

A püspök személyesen vagy megbízottja útján vezeti a vizsgálatot. A hivatalos testületben részt vesz a püspöki megbízott, az igazságosság ügyésze (promotor iustitiae) és a jegyző. A tisztségviselők esküt tesznek feladatuk hűséges ellátására és a hivatali titok megtartására. Az igazságosság ügyésze ügyel a jogszabályok betartására, kérdéseket készít a tanúk számára, és gondoskodik arról, hogy az ügynek ellentmondó adatok se maradjanak ki.

Legalább két teológiai cenzor megvizsgálja a jelölt közzétett írásait, hogy található-e bennük a katolikus hittel vagy erkölccsel ellentétes tanítás. Az eljárás minden új és régi ügyben történeti és levéltári szakértőket is alkalmaz. A Sanctorum Mater legalább háromtagú történeti bizottságot ír elő, amelynek feladata a kiadatlan írások, levelek, naplók, hivatali iratok és minden releváns dokumentum felkutatása, hitelességének értékelése és a kedvezőtlen adatok feltárása.

A tanúkat eskü alatt hallgatják ki. A kérdéseknek konkrét tényekre, az ismeret forrására, az erények tényleges megnyilvánulásaira, a halál körülményeire és a szentséghír kialakulására kell irányulniuk. Közeli hozzátartozók és a jelölttel szoros kapcsolatban állók is lehetnek tanúk, de intézményi ügyekben megfelelő számú külső tanút is meg kell hallgatni. Olyan személyeket is hivatalból idézhetnek, akik az ügyet ellenző vagy kedvezőtlen ismeretekkel rendelkeznek. A gyónási titok és a lelkiismereti fórum védelme korlátozza, hogy a gyóntató vagy lelki vezető miről tehet vallomást.

A vizsgálat megkülönbözteti az új és a régi ügyeket. Új az ügy, ha a hősies erény vagy vértanúság szemtanúkkal bizonyítható; régi, ha a döntő bizonyítékokat már csak írott források őrzik. Az új ügyben a tanúvallomás, a régiben a levéltári és történeti dokumentáció kap nagyobb súlyt, de mindkét esetben szükséges a másik bizonyítéktípus ellenőrző használata.

A püspöknek ellenőriznie kell, hogy a jelöltet nem részesítették-e engedély nélküli nyilvános liturgikus kultuszban. Ez a de non cultu vizsgálat nem tiltja a magánimát, az életszentség hírének terjedését vagy azt, hogy a hívek kegyelmekért kérjék a jelölt közbenjárását. Célja annak elkerülése, hogy az eljárás eredményét előre kész tényként kezeljék.

A bizonyítékok összegyűjtése és az akták ellenőrzése után az egyházmegyei vizsgálatot ünnepélyes ülésen lezárják. Az eredeti akták az egyházmegyei levéltárban maradnak; hiteles másolataikat biztonságos módon a dikasztériumba küldik.

A római szakasz

A Szentek Ügyeinek Dikasztériuma először azt vizsgálja, hogy az egyházmegyei eljárás jogilag érvényes volt-e. Hiányosság esetén kiegészítő vizsgálatot kérhet. Az érvényesség elismerése után relátort jelölnek ki, akinek irányításával elkészül a positio, az ügy történeti és bizonyítási összefoglalása. A positio nem pusztán dicsérő életrajz: közli a forrásokat, a tanúvallomások lényegét, a nehézségeket és az ezekre adott szakmai válaszokat.

A régi vagy különösen összetett ügyeket történész konzultorok vizsgálják. Ezután a teológus konzultorok értékelik, bizonyított-e a hősies erénygyakorlás, a vértanúság vagy az élet felajánlása. A pozitív teológiai véleményt a dikasztérium bíboros és püspök tagjainak rendes ülése követi. A véleményeket a prefektus terjeszti a pápa elé, aki egyedül jogosult az érdemi dekrétum kihirdetésének engedélyezésére és a nyilvános kultuszról szóló végső döntésre.

Hősies erénygyakorlás esetén a pápai dekrétum után a jelöltet rendszerint tiszteletreméltónak nevezik. Vértanúsági vagy életfelajánlási ügyben az ezek tényét elismerő dekrétum nyitja meg az utat a boldoggá avatás további feltételei felé. A dekrétum még nem azonos a boldoggá avatással, és önmagában nem engedélyez nyilvános liturgikus tiszteletet.

A csodák vizsgálata

Teológiai szerepe

A katolikus eljárásban a csoda nem a jelölt életében tapasztalt rendkívüli képesség igazolása, hanem rendszerint a halála után, közbenjárására történt esemény. A katolikus teológiai értelmezés a csodát Isten szabad cselekvésének tekinti, amely megerősítheti az egyház emberi bizonyítékokra épített ítéletét. A csodát ezért elkülönített eljárásban vizsgálják, és nem lehet pusztán a szentség híréből vagy a gyógyult személy vallásos meggyőződéséből levezetni.

A rendes gyakorlatban egy nem vértanú hősies erénygyakorló boldoggá avatásához egy csoda, a boldoggá avatás után a szentté avatáshoz egy újabb csoda szükséges. Vértanú boldoggá avatásához nem követelnek csodát, kanonizációjához azonban rendszerint igen. Az életfelajánlás alapján történő boldoggá avatáshoz szintén szükséges csoda. A pápa egyedi esetben felmentést adhat valamely eljárási követelmény alól, illetve az egyenértékű kanonizáció más rendben történhet.

Orvosi és szakértői vizsgálat

A legtöbb előterjesztett csoda gyógyulás, de elvileg más természetű esemény is vizsgálható. Az illetékes egyházmegye összegyűjti a teljes klinikai dokumentációt, a diagnosztikai eredményeket, az alkalmazott kezelések adatait, a kezelőorvosok és tanúk vallomásait, valamint a közbenjáró imára vonatkozó bizonyítékokat. A gyógyult személyt független orvosok vizsgálhatják meg a gyógyulás teljességének és tartósságának ellenőrzésére.

A római orvosi konzílium feladata nem annak eldöntése, hogy Isten csodát tett-e, hanem annak szakmai megítélése, hogy a gyógyulás a rendelkezésre álló orvostudomány alapján megmagyarázható-e. Vizsgálják többek között a diagnózis bizonyosságát, a prognózist, a kezelés lehetséges hatását, a gyógyulás gyorsaságát, teljességét és tartósságát. A pozitív orvosi vélemény azt állapítja meg, hogy nincs megfelelő természetes vagy kezelési magyarázat; a teológiai minősítés külön szakaszban történik.

A teológusok azt vizsgálják, hogy a jelöltet vagy boldogot a történés előtt és annak idején valóban segítségül hívták-e, az ima kellően meghatározott volt-e, és fennáll-e erkölcsi kapcsolat az imádság és az esemény között. Ha egyszerre több szentet vagy jelöltet hívtak segítségül, a közbenjárás hozzárendelése nehezebbé válhat. A teológusok, majd a dikasztérium bíboros és püspök tagjai után a pápa engedélyezheti a csodáról szóló dekrétum kihirdetését.

A tudományos megmagyarázhatatlanság és a teológiai csoda fogalma nem azonos. Az első a jelenlegi szakmai ismeretek korlátaira vonatkozó ítélet, a második vallási-teológiai értelmezés. A katolikus eljárás a két szintet szervezetileg különválasztja, bár a csodáról szóló végső egyházi ítélet mindkettőt figyelembe veszi.

Boldoggá avatás

A szükséges dekrétumok és csoda elismerése után a pápa engedélyezi a boldoggá avatást. A 2005 óta követett rend szerint a szertartást rendszerint abban a helyi egyházban tartják, amelyhez a boldog különösen kötődött, és a pápa megbízottja vezeti; a pápa azonban maga is elnökölhet a szertartáson vagy más helyszínt határozhat meg. A boldoggá avatási apostoli levél megjelöli a liturgikus emléknapot és a kultusz engedélyezett körét.

A beatifikáció nem egyszerűen „kevésbé biztos” szentté avatás. Joghatása eltérő: meghatározott helyeken és közösségekben engedélyezi a nyilvános egyházi tiszteletet. A boldog nevét saját liturgikus naptárba lehet iktatni, tiszteletére miseszöveget és zsolozsmát lehet jóváhagyni, képe és ereklyéi a liturgikus szabályok szerint nyilvános tiszteletben részesülhetnek. A templom vagy oltár boldog tiszteletére való ajánlása külön liturgikus és egyházjogi engedélyekhez kötött; ezért nem fogalmazható meg általánosan úgy, hogy a boldog ereklyéi sohasem tehetők ki vagy számára semmilyen templom nem nevezhető el.

Szentté avatás

A szentté avatást rendszerint a boldoggá avatás után történt és elismert új csoda előzi meg. A csodáról szóló dekrétum után a pápa bíborosi konzisztóriumon közölheti a kanonizációra vonatkozó döntést és meghatározhatja a szertartás időpontját. A kanonizáció ünnepélyes pápai liturgia keretében történik; a formula a boldogot szentnek nyilvánítja, nevét a szentek jegyzékébe iktatja, és elrendeli, hogy az egész egyház szentként tisztelje.

A kanonizáció következményei közé tartozik a nyilvános kultusz egyetemes lehetősége, a szent nevének használata templomok és oltárok titulusaként a liturgikus jog szerint, ereklyéinek egyházi tisztelete és ünnepének felvétele a megfelelő naptárakba. Az egyetemes elismerés nem jelenti, hogy minden katolikus közösségben kötelező külön ünnepet kell tartani róla: az általános naptár, a helyi naptárak és a szerzetesi saját naptárak külön szabályok szerint rendezik az ünneplést.

A pápa a rendes eljárás egyes követelményei alól felmentést adhat. A felmentés nem azonos a bizonyítékok teljes mellőzésével: rendszerint az ügy különleges történeti, ökumenikus vagy lelkipásztori körülményeit, a fennálló kultuszt és a rendelkezésre álló dokumentációt értékelik. Az ekvipollens kanonizációban a pápa a régi kultuszt és a szentség történeti tanúságát egyetemes aktussal erősíti meg.

Liturgikus és egyházi következmények

A boldoggá vagy szentté avatás nyilvános kultuszt hoz létre vagy terjeszt ki, amelynek fő formái a liturgikus ünnep, a szent nevének megemlítése, a mise és a zsolozsma saját szövegei, a képek és ereklyék tisztelete, valamint a templomok és oltárok titulusa. A liturgikus szövegek feladata a szent életének Krisztus misztériumában történő értelmezése, nem egy teljes életrajz felolvasása.

Az ereklyék hitelességének megállapítása, kánoni azonosítása, megőrzése, felosztása és átvitele részletes szabályokhoz kötött. A folyamatban lévő ügy jelöltjének maradványai nem részesíthetők olyan bánásmódban, amely a boldoggá avatást megelőlegező nyilvános kultusz látszatát kelti. A jelentős ereklyék elidegenítése és végleges átvitele egyházi engedélyhez kötött; az ereklyék kereskedelme tilos.

A kanonizált szent kultusza a szentek közössége tanához kapcsolódik. A katolikus értelmezés szerint a szent nem önálló kegyelmi forrás, hanem Isten kegyelmének tanúja és Krisztusban közbenjáró tagja az egyháznak. A kultusz megfelelő rendjét a liturgia elsőbbsége és a babonás, kereskedelmi vagy a keresztény hitet elhomályosító formák kerülése határozza meg.

Az eljárás bizonyítási és forráskritikai jellege

Erkölcsi bizonyosság

A Sanctorum Mater szerint az eljárás célja olyan bizonyítékok összegyűjtése, amelyek alapján erkölcsi bizonyosság szerezhető a hősies erényekről, vértanúságról vagy életfelajánlásról. Az erkölcsi bizonyosság nem matematikai bizonyítás, hanem olyan megalapozott ítélet, amely kizárja az észszerű, komoly kételyt. Eléréséhez kedvező és kedvezőtlen dokumentumokat, szemtanúi vallomásokat, intézményi iratokat és szakértői véleményeket egyaránt fel kell használni.

A modern eljárás egyszerre jogi-adminisztratív és történeti-kritikai természetű. A jogi forma biztosítja a hatáskört, az esküt, a tanúvallomások szabályait, az iratok hitelesítését és a döntési felelősséget. A történeti módszer a dokumentumok eredetét, hitelességét, összefüggését és hallgatását vizsgálja. A két megközelítés nem szükségképpen ellentétes: a kánonjogi eljárás tudományos szakértőket alkalmaz, a történeti kutatás pedig az ellenőrizhető bizonyítás rendjében kap intézményi szerepet.

A történeti bizottság nem hivatalos életrajzot készít a jelölt dicséretére, hanem a lehető legteljesebb forrásanyagot gyűjti össze. Jelentésében ki kell térnie az iratok hitelességére, a kutatott levéltárakra és az esetleges negatív adatokra. Az ügy sikere nem teszi megengedhetővé az ellentmondó dokumentumok elhallgatását; a bizonyítékok szelektív összeállítása az eljárás érvényességét és hitelét veszélyeztetheti.

Az „ördög ügyvédje”

A promotor fidei elnevezés a hit és az egyházi közérdek védelmezőjét jelentette. A köznyelvi „ördög ügyvédje” kifejezés abból eredt, hogy a tisztségviselőnek következetesen fel kellett hoznia a szentté avatás ellen szóló nehézségeket. A szerep nem a rágalmazás vagy mindenáron történő ellenkezés volt: a korabeli kánonjogi magyarázatok szerint a nyilvánvalóan bizonyított kedvező tényeket elismerhette, miközben még a kisebbnek látszó problémákat is meg kellett vizsgálnia.

Az 1983-as reform után az egyházmegyei vizsgálatban az igazságosság ügyésze vette át a jogszerűség és a teljes bizonyítás ellenőrzését. A római hit ügyésze elsősorban teológiai kérdéseket vizsgál és a teológus konzultorok ülésén vesz részt. A relátor a positio elkészítésekor köteles feltárni a nehézségeket; a történészek, orvosok, teológusok, bíborosok és püspökök egymást követő vizsgálatai további ellenőrző szinteket alkotnak. Ezért az „ördög ügyvédjének eltörlése” önmagában pontatlan leírás: a régi tisztség feladatköre átalakult és megoszlott.

A csoda és a történettudomány határa

A történettudomány vizsgálhatja, hogy egy csodának tartott eseményről mikor, milyen dokumentumokban, kik és milyen érdekek között számoltak be. Az orvostudomány értékelheti, hogy egy gyógyulásnak ismert természetes magyarázata van-e. A teológiai állítás, amely az eseményt Isten cselekvésének minősíti, más megismerési rendhez tartozik. Ezért el kell különítenie a dokumentált eseményt, a tudományos szakvéleményt és az egyházi értelmezést.

A középkori csodajegyzőkönyvek nem azonosak a mai klinikai dokumentációval, de nem pusztán ellenőrizetlen legendák. Gyakran részletesen rögzítették a beteg állapotát, a tanúk számát, a kezelés előzményeit, az imádságot és a gyógyulást. Forrásértékük az adott szöveg keletkezési idejétől, a tanúk közelségétől, a jegyzőkönyv formájától és az esetleges irodalmi átdolgozástól függ.

Társadalmi, politikai és kulturális összefüggések

A kanonizáció vallási ítélet, de történetileg társadalmi intézményeken keresztül valósul meg. Egy ügy előmozdításában családok, egyházmegyék, szerzetesrendek, városok, nemzetek és társadalmi mozgalmak vehetnek részt. A jelölt kultusza identitást teremthet, zarándoklatokat szervezhet, emlékezetpolitikai jelentést kaphat, és egy közösség számára követendő életmintát jeleníthet meg.

A középkori pápai kanonizáció a szentek kultusza és a pápai tekintély közötti új kapcsolatot hozott létre. Klaniczay Gábor megfogalmazása szerint a késő középkori eljárások különleges módon kapcsolták össze a jogi mechanizmust és a vallási kultuszt: a pápai vizsgálat a helyi tisztelet hitelességéről és jövőjéről döntött. A centralizáció egyfelől ellenőrző és egységesítő szerepet töltött be, másfelől az egyetemes egyházi tekintély kifejezője lett.

A kora újkori kanonizációk a katolikus megújulás, a szerzetesrendek és a globális missziók összefüggésében is értelmezhetők. A római szertartás egyetemes jóváhagyást adott, de a szent jelentését továbbra is helyi közösségek, rendek, művészeti programok és ünnepségek alakították. A történeti kutatás ezért nemcsak azt vizsgálja, hogy ki lett szent, hanem azt is, kik kezdeményezték az ügyet, milyen erényeket emeltek ki, milyen közönséghez szóltak, és miként használták a szent példáját.

A 20–21. századi ügyekben a nyomtatott sajtó, a film, az internet és a közösségi média felgyorsíthatja a szentséghír nemzetközi terjedését. A jelenlegi normák ennek ellenére megkövetelik, hogy a hír spontán és tartós legyen, ne kizárólag szervezett reklám eredménye. A digitális források megőrzése és hitelesítése új levéltári feladatot jelent, különösen olyan jelölteknél, akiknek levelezése, tanítása és közösségi jelenléte jelentős részben elektronikus formában maradt fenn.

Pénzügyek és átláthatóság

A boldoggá- és szenttéavatási ügyek levéltári kutatást, fordítást, szakértői munkát, utazást, iratkezelést és a positio elkészítését igénylik, ezért költségekkel járnak. A költségek létezése önmagában nem jelenti a szentség megvásárlását, de a pénzügyi egyenlőtlenség és a visszaélések lehetősége valós intézményi kérdés. A történeti kutatás kimutatta, hogy egy jól szervezett rend, uralkodóház vagy város nagyobb eséllyel tudta biztosítani a középkori és kora újkori ügyek hosszú dokumentációját, mint egy intézményi háttér nélküli helyi közösség.

A Szentszék 2016-os normái előírják, hogy minden ügy számára elkülönített pénzalapot és felelős vagyonkezelőt kell létrehozni. A posztulátor és a pénzügyi adminisztrátor szerepét el kell választani, éves költségvetést és elszámolást kell készíteni, a dikasztérium pedig felügyeli a római szakasz hozzájárulásait. A rászoruló ügyeket szolidaritási alap segítheti. A szabályozás célja, hogy a költségek ne akadályozzák indokolatlanul az ügyet, és az adományok felhasználása ellenőrizhető legyen.

A költségek és a bizonyítási követelmények miatt sok, helyileg szent életűnek tartott személy ügye nem jut el formális eljárásig. A katolikus teológia szerint ebből nem következik negatív ítélet az illető üdvösségéről vagy életének értékéről; a kanonizált szentség az egyházi emlékezet hivatalosan kiválasztott része, nem az üdvözültek teljes jegyzéke.

Keleti katolikus egyházak

A keleti katolikus egyházak szentjeinek ügyei ugyanannak a római dikasztériumnak a hatáskörébe tartoznak, de az egyházmegye helyett az illetékes eparchia, a püspök helyett az eparcha, továbbá a saját jogú keleti egyház szinódusa és liturgikus hagyománya kap szerepet. A Sanctorum Mater kifejezetten a latin és keleti katolikus hierarchákhoz egyaránt szól, és a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe eljárási normáit is figyelembe veszi.

A keleti katolikus boldog vagy szent liturgikus tisztelete saját rítusának himnuszaiban, ikonjain, zsolozsmájában és naptárában jelenik meg. A római kanonizáció nem teszi szükségessé a latin liturgikus formák átvételét: a nyilvános kultusz a bizánci, alexandriai, antiochiai, örmény, káld vagy más saját hagyomány nyelvén és szertartásrendjében valósul meg.

Ortodox és ókeleti gyakorlat

Az ortodox egyházakban a hivatalos szentként való elismerést rendszerint glorifikációnak vagy a szentek közé sorolásnak nevezik. A teológiai alap itt is az, hogy az egyház nem hozza létre a szentséget, hanem felismeri Isten kegyelmének működését egy személyben. A történeti fejlődés a vértanúk és aszkéták helyi tiszteletéből indult, és hosszú ideig nem létezett egységes formális eljárás.

A mai gyakorlat helyi egyházanként eltér. A kezdeményezés rendszerint a hívek és a helyi püspök környezetéből indul; bizottság vizsgálhatja a személy életét, tanítását, írásait, kultuszát, csodáit és ereklyéit; a döntést az illetékes szent szinódus hozza meg. Ezt követően liturgikus szolgálat és himnuszok készülnek, ikont festenek, ünnepnapot jelölnek ki, az ereklyéket ünnepélyesen feltárhatják, és a döntést közlik a többi ortodox egyházzal. Egy helyi egyház elismerésének más egyházak általi átvétele fokozatos lehet.

Az ortodox eljárásban nincs mindenütt kötelező, meghatározott számú csoda vagy a katolikus positióval azonos dokumentum. A népi tisztelet, az ortodox tanításhoz való hűség, a liturgikus hagyomány, az élet szentségének híre és esetenként a csodák vagy az ereklyék állapota együttesen kerülhet mérlegelésre. Az ókeleti ortodox egyházak és a Keleti Asszír Egyház saját szinódusi és liturgikus hagyományai szerint ismerik el szentjeiket; ezek nem írhatók le egyetlen közös, minden egyházra kötelező szabályzattal.

A katolikus és ortodox gyakorlat közös vonása a helyi emlékezet, a püspöki-szinódusi tekintély, a liturgikus ünnep és a szent példájának hangsúlyozása. Jelentős különbség a katolikus rendszer központi pápai döntése és részletesen kodifikált vizsgálata, illetve az ortodox helyi egyházak decentralizáltabb szinódusi eljárása.

Protestáns hagyományok

A reformáció legtöbb irányzata elvetette a szentek segítségül hívását, az ereklyekultuszt és a pápai kanonizációt. A kritika középpontjában Krisztus egyedüli közvetítése, a Szentírás normatív tekintélye és az a bibliai szóhasználat állt, amely valamennyi hívőt szentnek nevezi. E különbséget enciklopédikus leírásban nem célszerű úgy bemutatni, mintha a protestánsok az egyház vagy a történelmi példaképek létjogosultságát tagadnák.

Az Ágostai hitvallás 21. cikke szerint a szentekről meg lehet emlékezni, hogy hitük és jó cselekedeteik példáját kövessék, de segítségül hívásukat nem tekinti szükségesnek vagy bibliailag igazoltnak. A református hitvallások rendszerint még határozottabban elutasítják a szentek kultuszát. E hagyományok ezért nem működtetnek katolikus értelemben vett boldoggá- és szenttéavatási eljárást.

Az Anglikán Közösség és több evangélikus egyház liturgikus naptárában apostolokról, egyházatyákról, reformátorokról, misszionáriusokról, vértanúkról és modern keresztény tanúkról emlékezik meg. Az ilyen naptári felvétel nem minden esetben jelent közbenjárás-kérést vagy a katolikus kanonizációval azonos hittani állítást. Az anglikán közösségnek nincs egyetlen, valamennyi tartományra kötelező központi kanonizációs hatósága.

A 20. századi ökumenikus párbeszédben a közös vértanúk és Krisztus tanúinak emlékezete olyan terület lett, amelyen a felekezetek a szentek közbenjárásáról és kultuszáról fennálló különbségek ellenére együttműködhetnek. A katolikus egyház rendes kanonizációs eljárása katolikus hívők ügyeire vonatkozik; más felekezetek tagjainak erkölcsi és vértanúi tanúságát azonban ökumenikus megemlékezésekben elismerheti.

Magyar vonatkozások

A magyarországi szentkultusz első nagy eseménye az 1083-as oltárra emelés volt, amikor I. László király uralkodása alatt István király, Imre herceg és Gellért püspök kultuszát ünnepélyesen elismerték. Az eseményt a 11. század egyházi gyakorlatának megfelelően kell értelmezni: nem a későbbi Rítuskongregáció eljárása szerint zajlott, hanem ereklyefelemeléssel, liturgikus kultusszal, királyi és püspöki közreműködéssel. A források pápai jóváhagyásról is tudnak, de ennek pontos formája és az esemény későbbi kánonjogi kategóriákkal való megnevezése történeti vita tárgya.

Árpád-házi Szent Erzsébet 1235-ös szentté avatása már a pápai kanonizációs vizsgálat kialakuló rendszeréhez tartozott. Halála után rövid időn belül tanúkat hallgattak ki életéről és a sírjánál történt gyógyulásokról; IX. Gergely pápa az eljárás eredménye alapján iktatta a szentek közé. Ügye jól mutatja a helyi kultusz, a koldulórendi lelkiség, a dinasztikus kapcsolatok és a pápai vizsgálat összefonódását.

Árpád-házi Szent Margit ügyében a 13. században részletes tanúkihallgatások folytak, de a középkori eljárás nem jutott el formális kanonizációig. Kultusza évszázadokon át fennmaradt; XII. Piusz pápa 1943-ban egyenértékű szentté avatással terjesztette ki egyetemes tiszteletét. Az ügy példája annak, hogy a történeti dokumentáció és a régi kultusz jóval később is alapot adhat pápai elismerésre.

A modern magyar boldoggá avatások között több 20. századi vértanú ügye szerepel. Apor Vilmos, Salkaházi Sára, Romzsa Tódor, Meszlényi Zoltán, Scheffler János, Bogdánffy Szilárd és Brenner János esetében az eljárások levéltári iratokat, állambiztonsági dokumentumokat, szemtanúi vallomásokat és a halál indítékának teológiai értékelését használták fel. Ezek az ügyek azt is mutatják, hogy a modern vértanúság bizonyítása gyakran totalitárius államok, háborús erőszak és politikai üldözés összetett forrásanyagában történik.

A magyar egyházi és jogi szakirodalomban Kuminetz Géza és Kovács Gergely részletesen feldolgozta a jelenlegi eljárást, Klaniczay Gábor pedig a középkori kanonizációs perek és dinasztikus szentkultuszok nemzetközileg is jelentős kutatója. A magyar ügyek római szakasza ugyanazon egyetemes normák szerint folyik, mint más országoké, az egyházmegyei vizsgálatban azonban a magyar levéltári, történeti és nyelvi források szakértői kapnak szerepet.

Értelmezési kérdések és viták

Egyházi ítélet és történeti konstrukció

A vallási és társadalomtörténeti megközelítések eltérő kérdéseket tesznek fel. A katolikus eljárás arra irányul, hogy az egyház erkölcsi bizonyosságot szerezzen a jelölt szentségéről, vértanúságáról vagy életfelajánlásáról. A történész azt vizsgálhatja, hogyan szerveződött a kultusz, kik támogatták az ügyet, milyen forrásokat választottak ki, és milyen egyházi vagy politikai érdekek formálták a nyilvános emlékezetet.

A két nézőpont nem zárja ki egymást, de állításaik nem felcserélhetők. Annak kimutatása, hogy egy rend, nemzet vagy uralkodóház támogatta a jelöltet, nem bizonyítja önmagában sem a szentséget, sem annak hiányát. Ugyanígy a hívők erős meggyőződése történeti tény lehet, de az egyházi eljárásban további bizonyítást igényel. A modern kulturális történet ezért a kanonizációt vallási meggyőződés, intézményi eljárás és társadalmi reprezentáció együtteseként vizsgálja.

Központosítás és helyi kultusz

A pápai jogfenntartást egyszerre értelmezik a vizsgálat egységesítéseként és a pápai hatalom kiterjesztéseként. A központosítás korlátozta a püspökök régi jogát új kultuszok jóváhagyására, ugyanakkor létrehozott egy olyan dokumentált eljárást, amelyben a helyi kezdeményezés egyetemes egyházi ellenőrzés alá került. A középkori perekben ezért a vallási tisztelet és a jogi bizonyítás egymásra hatását kell vizsgálni, nem pedig a „spontán hit” és a „bürokrácia” egyszerű ellentéteként leírni.

A helyi szentséghír a mai rendszerben is nélkülözhetetlen, de önmagában nem kötelezi a püspököt vagy a pápát az ügy megindítására vagy lezárására. Az egyházi hatóság felfüggesztheti vagy lezárhatja az eljárást, ha a bizonyítékok hiányosak, a kultusz mesterségesen szervezett, a jelölt tanításával vagy magatartásával kapcsolatban súlyos probléma merül fel, vagy az ügy folytatásának nincs megfelelő egyházi jelentősége.

Csodák és episztemológiai különbségek

A csodák vizsgálata gyakori vita tárgya. A vallási kritika szerint a tudományosan megmagyarázhatatlan eseményből nem következik logikailag az isteni beavatkozás; a katolikus válasz szerint az orvosi megmagyarázhatatlanság csak egyik feltétel, amelyhez a teológiai kontextus, a közbenjáró ima és az egyházi megkülönböztetés járul. A folyamat ezért nem azonos sem egy tisztán laboratóriumi bizonyítással, sem az ellenőrzés nélküli csodahittel.

A tudomány fejlődése megváltoztathatja, mit tartanak természetes úton megmagyarázhatónak. A katolikus gyakorlat ezt a történeti változást az aktuális orvosi ismeretek, több független szakértő és a végleges döntést megelőző többszintű vizsgálat alkalmazásával kezeli. A csodának minősített esemény vallási értelmét ettől függetlenül csak a hit keretében lehet elfogadni; az enciklopédia feladata az eljárás és a nézetkülönbségek pontos bemutatása.

A szentség reprezentációja

A kanonizáció során készülő életrajzok, dekrétumok, képek és szertartások szükségképpen kiválasztják a jelölt életének bizonyos vonásait. A középkorban az aszkézis, a csodatevő közbenjárás vagy a királyi igazságosság, a kora újkorban a misszió és a szerzetesi reform, a modern korban a társadalmi szolgálat, a laikus hivatás, a családi élet vagy a diktatúrákkal szembeni tanúságtétel kerülhetett előtérbe. A hangsúlyok változása nem jelenti automatikusan a szentség fogalmának önkényes cseréjét, de megmutatja, hogy az egyház különböző korszakokban eltérő életformákat állít példaként a hívek elé.

A „pogány eredet” elmélete

A kanonizációt olykor a görög-római héroszkultusz vagy császári apoteózis közvetlen folytatásaként írják le. A történeti összehasonlítás valóban kimutathat közös kulturális formákat: ünnepnapokat, szent helyeket, sír körüli emlékezetet, patrónusi nyelvet és nyilvános szertartást. E párhuzamok azonban nem bizonyítanak egyszerű genetikus azonosságot. A keresztény kultusz közvetlenül a vértanúk liturgikus emlékezetéből, a feltámadás hitéből és a szentek közösségének tanából fejlődött; a szentet nem istenségként, hanem Isten teremtményeként és tanújaként tiszteli.

A korszerű későantik kutatás ezért a kizárólagos „pogány átvétel” vagy a teljes kulturális elszigeteltség helyett kölcsönhatást, átalakítást és új teológiai jelentésadást vizsgál. A külső hasonlóság mellett figyelembe veszi a kultusz tárgyát, a rítus értelmét, a közösség önértelmezését és a történeti közvetítés bizonyítható láncolatát.

Források

• Bartlett, Robert (2013). Why Can the Dead Do Such Great Things? Saints and Worshippers from the Martyrs to the Reformation (angol nyelven). Princeton: Princeton University Press. ISBN 9780691169682.
• Brown, Peter (1981). The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity (angol nyelven). Chicago: University of Chicago Press. ISBN 9780226076225.
• Ditchfield, Simon (2022). "Thinking with Jesuit Saints: The Canonization of Ignatius Loyola and Francis Xavier in Context". Journal of Jesuit Studies (angol nyelven). 9 (3): 327–337. doi:10.1163/22141332-09030001.
• Gray, Jason A. (2015). The Evolution of the Promoter of the Faith in Causes of Beatification and Canonization: A Study of the Law of 1917 and 1983 (doktori értekezés) (angol nyelven). Roma: Pontificia Università Lateranense.
• Gutiérrez, José Luis (1999). "Le cause di beatificazione e di canonizzazione". I giudizi nella Chiesa: processi e procedure speciali (olasz nyelven). Milano: Glossa. 269–309. o.
• Klaniczay, Gábor, ed. (2004). Procès de canonisation au Moyen Âge: aspects juridiques et religieux / Medieval Canonization Processes: Legal and Religious Aspects. Collection de l'École française de Rome (francia és angol nyelven). Vol. 340. Rome: École française de Rome. ISBN 2728307008.
• Klaniczay, Gábor (2016). "The Power of the Saints and the Authority of the Popes". In Salonen, Kirsi; Katajala-Peltomaa, Sari (eds.). Church and Belief in the Middle Ages: Popes, Saints, and Crusaders (angol nyelven). Amsterdam: Amsterdam University Press. 117–140. o. doi:10.1017/9789048525720.007.
• Klaniczay, Gábor (2000). Az uralkodók szentsége a középkorban: magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest: Balassi Kiadó. ISBN 9635063539.
• Kovács, Gergely (2014). Vég nélkül: szentavatás régen és ma. Budapest: Szent István Társulat.
• Kuminetz, Géza (2012). A boldoggá- és szenttéavatási eljárás kézikönyve. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 9789633619674.
• Lambertini, Prospero (1734–1738). De servorum Dei beatificatione et beatorum canonizatione (latin nyelven). Bologna.
• Martín de la Hoz, José Carlos (2017). "Teología del milagro y causas de canonización". Ius Communionis (spanyol nyelven). 5 (1): 123–138.
• Pallath, Paul (2022). "Evolution of the Special Law on Canonization, Especially after the Second Vatican Council". Eastern Legal Thought (angol nyelven). 18: 9–52.
• Parise, Giuseppe (2016). "Il casus exceptus: storia e valore canonistico della confermazione pontificia di un culto prestato ab immemorabili ad un Beato". Periodica de re canonica (olasz nyelven). 105 (3): 457–474.
• Rivero González, Juan Pedro (2020). "La santidad canonizada: la vida en un proceso". Almogaren (spanyol nyelven) (65): 19–34.
• Silva de Moura, Carlos André; Gomes da Silva, Jociel João (2024). "The Construction of a Beatification and Canonization Cause: Historical Analysis and Ecclesiastical Norms". Revista del CESLA: International Latin American Studies Review (angol nyelven) (33): 5–22. doi:10.36551/2081-1160.2024.33.5-22.
• Vauchez, André (1997). Sainthood in the Later Middle Ages (angol nyelven). Translated by Jean Birrell. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 9780521619813.

További információk

• "Divinus Perfectionis Magister" (angol nyelven). Szentszék.
• "Sanctorum Mater" (angol nyelven). Szentszék.
• "Maiorem hac dilectionem" (angol nyelven). Szentszék.
• "Dicastery for the Causes of Saints" (angol nyelven). Szentszék.
• Magyar katolikus lexikon. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 963-361-626-3  

Kapcsolódó szócikkek

• Katolikus szentek és boldogok listája név szerint
• Katolikus szentek és boldogok listája naptár szerint
• Szentté, boldoggá avatott uralkodók listája
• XXIII. János pápa és II. János Pál pápa szentté avatása