Hit (vallás)

Különböző vallási hagyományok jelképei

A világ nagyobb vallási hagyományainak földrajzi elterjedését szemléltető térkép. Az országonkénti többségi besorolás nem mutatja a vallási sokféleséget és az egyéni meggyőződések változatait.

A hit vallási értelemben az embernek valamely transzcendens valósághoz, isteni személyhez, kinyilatkoztatáshoz, tanításhoz vagy vallási úthoz fűződő, igaznak tartást, bizalmat, hűséget és gyakorlati elköteleződést magában foglaló viszonya. A fogalom jelentése hagyományonként eltér: lehet egy kijelentés vagy tanrendszer elfogadása, egy személybe vagy ígéretbe vetett bizalom, a közösséghez és a szövetséghez való hűség, továbbá olyan életirány, amely rítusokban, erkölcsi magatartásban és közösségi gyakorlatban fejeződik ki.

A vallástudomány a hitet összehasonlító és történeti kategóriaként használja, de nem feltételezi, hogy minden vallás ugyanazt érti rajta. Az ábrahámi hagyományokban rendszerint központi az Isten szavára adott válasz és az isteni ígéretekbe vetett bizalom. Több indiai vallásban a hithez közel álló fogalmak inkább a tanító, a szent hagyomány vagy a felszabaduláshoz vezető út iránti megalapozott bizalmat jelölik. Egyes vallási rendszerekben a helyes gyakorlat, a közösségi hűség vagy a rituális részvétel hangsúlyosabb, mint részletes hittételek elfogadása.

A hitet ezért nem lehet pusztán az „elhinni valamit” köznapi jelentésére szűkíteni. Sok vallási hagyomány megkülönbözteti a hit tartalmát és azt a személyes készséget vagy aktust, amellyel valaki ezt a tartalmat elfogadja. A keresztény teológia klasszikus nyelvén ez a fides quae creditur – „a hit, amelyet hisznek” – és a fides qua creditur – „a hit, amellyel hisznek” – különbsége. A hit továbbá nem szükségképpen azonos a vallási érzelemmel, a feltétlen bizonyítatlansággal vagy a kritikai gondolkodás hiányával: az egyes hagyományok és filozófiai irányzatok eltérően ítélik meg a hit, a tudás, a tanúságtétel, a tapasztalat és az értelem kapcsolatát.

Fogalma és fő összetevői

Igaznak tartás, bizalom és hűség

A hit fogalmában több, egymástól megkülönböztethető, de a vallási életben gyakran összekapcsolódó mozzanat jelenik meg. A kognitív vagy tanbeli mozzanat valamely állítás igaznak tartása: például Isten létezésének, a kinyilatkoztatás valóságának vagy egy üdvtörténeti esemény jelentőségének elfogadása. A bizalmi mozzanat nem egyszerűen azt jelenti, hogy a hívő igaznak tart valamit Istenről, hanem hogy magára is bízza magát arra, akiben hisz. A hűségi mozzanat tartós ragaszkodást, engedelmességet és állhatatosságot fejez ki. A gyakorlati mozzanat abban áll, hogy a hit imádságban, istentiszteletben, erkölcsi döntésekben, közösségi tagságban és életvezetésben válik láthatóvá.

A személyre irányuló „hinni valakiben” és a kijelentésre irányuló „hinni valamit” nem azonos, de nem is feltétlenül választható el. Bizalom rendszerint csak akkor alakul ki, ha az ember a másikat legalább bizonyos tekintetben szavahihetőnek és megbízhatónak tartja. Ugyanakkor a vallási hit nem merül ki tételek ismeretében: a személyes ráhagyatkozás, az imádat és az élet átalakulása számos hagyományban a hit teljességéhez tartozik. A vallási nyelvben ezért ugyanaz a szó jelölheti a tanítást, annak elfogadását és az ebből fakadó életformát.

A hitet a hétköznapi életben ismert, tekintélyen vagy tanúságtételen alapuló ismerethez is hasonlítják. Az emberek tudásuk jelentős részét nem közvetlen tapasztalatból, hanem más személyek, intézmények és szakmai közösségek közléséből szerzik. A vallási hit sajátosságát a vallási hagyományok nem pusztán abban látják, hogy tekintélyre támaszkodik, hanem abban is, hogy végső tárgya és indítéka transzcendens. A keresztény teológia például megkülönbözteti az emberi tanúságon nyugvó hitet az isteni hittől, amelynek végső indítéka a kinyilatkoztató Isten igazmondása.

Szubjektív és objektív hit

A vallási szóhasználatban „a hit” jelentheti az egyén vagy a közösség hívő magatartását, de jelentheti a vallás által vallott tanítások összességét is. Az előbbi a hit szubjektív oldala: az a készség és aktus, amellyel valaki elfogadja a vallási igazságot, bízik és elköteleződik. Az utóbbi az objektív oldal: a hitvallás, a szent szövegek értelmezett tartalma, a tanítások és a vallási emlékezet együttese.

E megkülönböztetés megakadályozza, hogy a személyes hitet puszta érzelmi állapotnak, a hittartalmat pedig a személyes élettől független tételek halmazának tekintsék. A keresztény hitvallások például nemcsak információkat sorolnak fel, hanem liturgikus és közösségi aktusok: a „hiszek” vagy „hiszünk” formula a tanítás elfogadását és a közösséghez tartozást egyszerre fejezi ki. Más vallásokban a hitvallási jellegű szövegek, imák vagy fogadalmak szintén összekapcsolhatják a tanítást, az identitást és a gyakorlatot.

Hit, bizonyosság és kétely

A hithez társuló bizonyosság nem minden hagyományban és nem minden hívőnél azonos természetű. Lehet tanbeli meggyőződés, egzisztenciális bizalom, erkölcsi elkötelezettség vagy a közösségi hagyományban való otthonosság. A hit tárgya gyakran nem közvetlenül szemlélt valóság, ezért a hívő bizonyosság mellett fennmaradhat a kérdezés, a homály és a kétely lehetősége. A keresztény skolasztikus teológia a hit szilárdságát annak indítékához, Isten igazságához köti, miközben elismeri, hogy a hittitkok tartalmát az ember nem látja át úgy, mint egy önmagában nyilvánvaló vagy bizonyított tételt.

A kétely ezért nem minden esetben a hit egyszerű ellentéte. Lehet a hit feladásához vezető állapot, de lehet a megértést kereső hit része is. A vallási hagyományok többnyire különbséget tesznek a kérdező vizsgálat, a bizonytalanság, a közömbösség és a tudatos elutasítás között. A hit története személyes és közösségi szinten egyaránt magában foglalhat megerősödést, válságot, újraértelmezést, megtérést vagy a vallási meggyőződés elvesztését.

A hit a bibliai hagyományban

Katolikus körmenet Argentína északnyugati részén. A vallási hit közösségi és rituális gyakorlatokban is kifejeződik.

Az Ószövetségben

A Héber Biblia nem ad a hitről egyetlen elvont meghatározást. A fogalom a szövetség, az Isten iránti hűség, a bizalom és az engedelmesség összefüggésében jelenik meg. A legfontosabb héber szócsalád az ’mn gyökből származik; ehhez tartozik az emuná – szilárdság, megbízhatóság, hűség – és az „ámen”, amely valaminek a megerősítését fejezi ki. Az ugyanebből a gyökből képzett ige jelentheti azt, hogy valaki megbízhatónak tart, hisz vagy rábízza magát valakire.

A bibliai hit egyik alapmintája Ábrahám, aki Isten ígéretére hagyatkozik: „Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította ezt neki igazságul” (Ter 15,6). A történetben a hit nem elvont istenfogalom elfogadása, hanem válasz a megszólításra és az ígéretre. Mózes történetében, a kivonulás elbeszéléseiben és a pusztai vándorlás során a hit az Isten szabadító tettébe vetett bizalommal, a hitetlenség pedig a zúgolódással és az engedetlenséggel kapcsolódik össze.

A prófétai irodalom a politikai és katonai biztosítékok helyett Istenhez való hűségre szólít. Ézsaiás könyvének szójátéka szerint: „Ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Iz 7,9); a hit itt egyszerre jelent bizalmat és állhatatosságot. Habakuk kijelentése – „az igaz ember a hite által él” (Hab 2,4) – a héber szövegben a hűség és állhatatosság jelentését is hordozza, a Septuaginta és az újszövetségi idézetek pedig a görög pisztisz szóval adják vissza.

A zsidó vallási önazonosságban központi szerepet kapott a Smá – „Halljad, Izrael” – hitvallása (MTörv 6,4–9), amely az egyetlen Isten szeretetét és parancsainak megtartását kapcsolja össze. Az ószövetségi hit ezért nem állítható szembe egyszerűen a törvény szerinti élettel: a Tóra iránti engedelmesség a szövetségi hűség egyik formája. Ugyanakkor a próféták rendszeresen bírálták azt a vallásosságot, amely külső szertartásokra szorítkozott, de nélkülözte az igazságosságot, az irgalmat és az Istenhez való őszinte ragaszkodást.

Az Újszövetségben

Az Újszövetség leggyakoribb szavai a pisztisz – hit, hűség, megbízhatóság – és a piszteuein – hinni, megbízni – igék. Jelentésük a szövegkörnyezettől függően kognitív, személyes és gyakorlati elemeket foglal magában. Jézus tanításában a hit Isten országának örömhírére adott válasz: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). A gyógyítási elbeszélésekben a bizalom és a segítség elfogadására való nyitottság kerül előtérbe (Mk 2,5; 5,34; 10,52). A hit ugyanakkor Jézus személyének és küldetésének felismerését is jelenti.

János evangéliuma a „hinni” igét különösen gyakran használja, és a hitet Jézus személyére irányítja. A „hinni benne” nem csupán egy állítás elfogadása, hanem az életet adó Fiúhoz való kapcsolódás (Jn 3,16; 5,24; 11,25–27). Az evangélium célmeghatározása szerint az elbeszélt jelek azért kerültek a könyvbe, „hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). A hit tartalma és személyes iránya itt szorosan összetartozik.

Pál apostol leveleiben a hit elsősorban a Jézus Krisztusban végbevitt isteni üdvözítő cselekvés elfogadása. A rómaiakhoz és a galatákhoz írt levél Ábrahám példájával mutatja be, hogy a megigazulás Isten kegyelmi ajándéka, nem pedig olyan teljesítmény, amellyel az ember Istent lekötelezhetné (Róm 3–4; Gal 2–3). Pálnál ugyanakkor a hit nem marad következmények nélkül: „a szeretet által tevékeny hit” a keresztény élet összefoglalója (Gal 5,6), és a hitből fakadó engedelmesség keretbe foglalja a római levelet (Róm 1,5; 16,26).

Jakab levele az olyan hitet bírálja, amely szóbeli állítás marad, de nem terem irgalmas cselekedeteket: „a hit is, ha tettei nincsenek, önmagában holt” (Jak 2,17). A szakasz nem a kegyelem elsőbbségét tagadja, hanem az élő és a pusztán névleges hitet különbözteti meg. Az első korinthoszi levél a hitet, a reményt és a szeretetet együtt nevezi meg, és a szeretetet mondja a legnagyobbnak (1Kor 13,13). A Zsidókhoz írt levél szerint a hit „a remélt dolgok alapja, és a nem láthatók bizonyítéka” (Zsid 11,1), majd Izrael történetének alakjaival szemlélteti, hogy a hit bizalommal vállalt engedelmesség.

Az Újszövetség a hitet Isten ajándékával és az ember válaszával egyaránt kapcsolatba hozza. Beszél a hitről mint a Szentlélek különleges adományáról (1Kor 12,9), a hűségről mint a Lélek gyümölcséről (Gal 5,22), és a hit „pajzsáról” az Isten fegyverzetének képében (Ef 6,16). Ezek a képek nem azonos jelentésűek: megkülönböztethető a minden keresztényt jellemző hit, a rendkívüli karizma és a hűséges életvitel.

A hit a keresztény teológiában

Az ókeresztény és patrisztikus hagyomány

Az első keresztény közösségekben a hit az apostoli igehirdetés elfogadásához, a keresztséghez, az istentisztelethez és a közösségi élethez kapcsolódott. A keresztségi hitvallásokból fejlődtek ki a korai szimbólumok, köztük az Apostoli hitvallás és a nicea–konstantinápolyi hitvallás. Ezek a szövegek a hit tárgyát a Szentháromság és Krisztus üdvözítő műve köré rendezték, miközben liturgikus használatuk a hit személyes és egyházi jellegét is kifejezte.

Az egyházatyák gyakran a hit tartalmának védelmére és magyarázatára összpontosítottak. Hippói Szent Ágoston a hitet az értelem és az akarat együttműködésében szemlélte. A „higgy, hogy érts” formula nem az értelem elutasítását jelenti, hanem azt, hogy a bizalom és az elfogadás utat nyit a hit tartalmának mélyebb megértéséhez. Ágoston ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ember nem hinne, ha nem látná ésszerűnek, hogy hinnie kell; a hithez tehát a tekintély és a hihetőség mérlegelése is hozzátartozik. A pelagianizmussal folytatott vitában azt tanította, hogy már a hit kezdete is kegyelemre szorul, amit a második orange-i zsinat a 6. században megerősített.

A patrisztikus hagyomány az élő hitet megkülönböztette attól a hittől, amelyet nem jár át a szeretet. E megkülönböztetés bibliai alapja többek között Pál „szeretet által tevékeny hit” kifejezése és Jakab tanítása a cselekedetek nélküli hitről. A hit tartalmi helyessége ezért az ókeresztény gondolkodásban sem tette fölöslegessé a megtérést, az imádságot és az erkölcsi életet.

A skolasztikus értelmezés

A középkori skolasztika a hitet az emberi megismerés és a kegyelem összefüggésében elemezte. Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint hinni „az értelem aktusa, amely az isteni igazsághoz az akarat parancsára járul hozzá, miközben az akaratot Isten kegyelme indítja”. E meghatározás három mozzanatot kapcsol össze: a hit közvetlen aktusa az értelem igaznak tartó beleegyezése; az értelmet a szabad akarat mozdítja; a teljes aktust a kegyelem teszi természetfölötti rendűvé.

A skolasztikus teológia a hit anyagi tárgyán az elfogadott kinyilatkoztatott igazságokat érti, formai tárgyán vagy indítékán pedig azt, ami miatt a hívő ezeket igaznak tartja: a kinyilatkoztató Isten tekintélyét. Ez nem azonos a hit hihetőségének jeleivel és érveivel. A csoda, a prófécia, a tanúságtétel, a történeti vizsgálat vagy az egyház fennmaradása a klasszikus apologetikában a hihetőség indítékai lehetnek; azt mutatják meg, hogy a hit nem önkényes. A teológiai hit végső indítéka azonban nem ezek önmagukban vett bizonyító ereje, hanem Isten, aki a hit tárgyát kinyilatkoztatja.

Tamás szerint a hit az isteni erények egyike a reménnyel és a szeretettel együtt. Az erény tartós készség, amely az embert természetfölötti céljára irányítja. A hit az értelem tökéletesedése abban a rendben, amelyben az ember a kinyilatkoztatott igazsághoz kapcsolódik; a remény és a szeretet közvetlenebbül az akaratot irányítja Isten felé. A hit „az örök élet kezdete” annyiban, hogy a hívő már most elfogadja azt az igazságot, amelyet a keresztény felfogás szerint az üdvösségben közvetlenül fog szemlélni.

A skolasztika megkülönböztette a formátlan hitet (fides informis) és a szeretet által formált hitet (fides caritate formata). Az előbbi valódi hittartalmi beleegyezés, de nem jár együtt az Istennel való szeretetkapcsolat teljességével; az utóbbi az élő hit, amely a szeretetben tevékennyé válik. A megkülönböztetés lehetővé teszi annak kifejezését, hogy valaki elfogadhat vallási tételeket anélkül, hogy életét azok szerint rendezné, miközben a hit teljességéhez a szeretet és az erkölcsi cselekvés is hozzátartozik.

A katolikus felfogás

A katolikus egyház tanításában a hit egyszerre Isten ajándéka és tudatos emberi válasz. A Katolikus Egyház Katekizmusa megkülönbözteti az Istenhez való személyes ragaszkodást és az általa kinyilatkoztatott igazsághoz való szabad beleegyezést, de a kettőt egyetlen hitaktus összetevőinek tekinti. A hit isteni erény, mert kezdeményezője és végső tárgya Isten; emberi aktus, mert az értelem és az akarat szabad együttműködésével valósul meg.

A katolikus dogmatika a hit elemzésében rendszerint megkülönbözteti annak alanyát, tárgyát és indítékát. A hit alanya a kegyelemmel segített ember, aki értelmével igaznak tart és akaratával szabadon beleegyezik. A hit tárgya mindaz, amit Isten kinyilatkoztatott; e tartalom középpontja nem egy elszigetelt tétel, hanem maga a közlő és üdvözítő Isten. A hit formai indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye, vagyis az a meggyőződés, hogy Isten nem téved és nem vezet tévedésbe.

Az első vatikáni zsinat szerint a hit természetfölötti erény, amellyel az ember a kegyelem ösztönzésére és segítségével igaznak fogadja el Isten kinyilatkoztatását, nem azért, mert annak teljes belső igazságát természetes értelmével átlátja, hanem a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt. Ugyanez a zsinat elutasította azt a felfogást, amely a hitet az észérvek szükségszerű következményévé vagy ellenkezőleg vak, minden racionális megalapozást nélkülöző döntéssé tenné.

A katolikus felfogásban a hit természetfölötti, mert kegyelmi segítséget feltételez; szabad, mert a kinyilatkoztatott titok nem kényszeríti az értelmet olyan módon, mint egy közvetlenül belátott igazság; bizonyos, mert végső indítéka Isten igazsága; ugyanakkor homályos, mert tárgyát a hívő nem látja át teljesen. Ésszerűsége nem azt jelenti, hogy minden hittétel filozófiai bizonyítással levezethető, hanem hogy a hitre vezető út, a kinyilatkoztatás elfogadásának indokai és a hit tartalmának ellentmondásmentessége értelmi vizsgálat tárgya lehet.

A hit és a cselekedetek kapcsolatáról a tridenti zsinat a megigazulás összefüggésében tanított. A hitet a megigazulás „alapjának és gyökerének” nevezte, miközben elutasította, hogy a puszta hittartalmi beleegyezés vagy az üdvösségre vonatkozó szubjektív bizonyosság önmagában, a megtérés és a szeretet nélkül elégséges volna. A katolikus tanítás szerint a kegyelem az elsődleges: az ember nem saját teljesítményével érdemli ki a megigazulást. A kegyelemmel együttműködő hit azonban reményben, szeretetben és cselekedetekben bontakozik ki.

A második vatikáni zsinat a hitet az egész személy önátadásának nyelvén is megfogalmazta: a kinyilatkoztató Istennek „a hit engedelmességével” válaszol az ember, szabadon rábízva teljes önmagát, és értelmével meg akaratával hozzájárulva a kinyilatkoztatáshoz. Ez a hangsúly nem szünteti meg a hit tanbeli mozzanatát, hanem az üdvösségtörténeti és személyes összefüggésbe helyezi.

Hit és ész a katolikus hagyományban

A katolikus teológia két megismerési rendet különböztet meg: a természetes ész rendjét és az isteni hit rendjét. Egyes igazságok – például a klasszikus tanítás szerint Isten létezése – természetes érveléssel is megközelíthetők; mások, például a Szentháromság és a Megtestesülés, csak a kinyilatkoztatásból ismerhetők meg. A két rend különbözik elvében és tárgyában, de nem mondhat valódi ellent egymásnak, mert az igazság egységes.

A hitet megelőző racionális felismeréseket a skolasztika praeambula fidei, a hit előzményei néven tárgyalja. Ezek nem hozzák létre a természetfölötti hitet, de megmutathatják, hogy a hit nem értelmetlen választás. A hihetőség indítékai hasonló szerepet töltenek be: a vallási tanúságtétel, a történeti források, a vallási tapasztalat és a közösség története alapján az ember mérlegelheti, hogy indokolt-e a kinyilatkoztatás igénye. A hitaktus azonban a katolikus tanítás szerint szabad marad, és kegyelemre szorul.

II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikája a hitet és az észt „két szárnyhoz” hasonlította, amelyekkel az emberi szellem az igazság szemlélésére emelkedik. Az enciklika egyszerre bírálta a racionalizmust, amely csak a mérhető vagy önmagából levezethető igazságot ismeri el, és a fideizmust, amely szükségtelennek vagy veszélyesnek tekinti az értelmi vizsgálatot.

Az ortodox kereszténységben

Az ortodox keresztény hagyomány a hitet szintén a kinyilatkoztatott igazság elfogadásának és az Istenbe vetett bizalomnak tekinti, de teológiai nyelvében különösen hangsúlyos a liturgikus, közösségi és tapasztalati dimenzió. A hit az egyház imádkozó életében, a szentségi közösségben, az atyák tanításában és az aszketikus gyakorlatban mélyül el. Nem pusztán vélekedés Istenről, hanem részvétel abban az életben, amelyet az egyház Krisztusban és a Szentlélekben kapott.

Az ortodox teológia gyakran a gyógyulás és az Istennel való egyesülés képeivel írja le az üdvösséget. A hit ebben az összefüggésben kezdet és állandó irányultság: elfogadja az apostoli tanúságtételt, bizalommal fordul Istenhez, és az imádság, a bűnbánat, a szeretet és a liturgia révén törekszik az ember átalakulására. A hit dogmatikai tartalma és a lelki élet nem két külön terület; a dogmák az ortodox felfogásban az egyház istentapasztalatának határait és nyelvét is őrzik.

A reformáció és a protestáns hagyományok

A 16. századi reformáció egyik központi kérdése a hit és a megigazulás kapcsolata volt. Luther Márton a sola fide, „egyedül hit által” formulával azt hangsúlyozta, hogy a bűnös ember Isten előtt nem saját érdemei vagy törvénytettei alapján igazul meg, hanem Krisztus ígéretét hittel fogadja el. A lutheri hit ezért erősen bizalmi jellegű: nemcsak annak általános elfogadása, hogy Krisztus megváltó műve igaz, hanem annak személyes elfogadása, hogy az isteni ígéret a hívőre is vonatkozik.

A klasszikus evangélikus hitvallások a jó cselekedeteket nem a megigazulás okának, hanem szükséges gyümölcsének tekintik. Az Ágostai hitvallás szerint az ember ingyen, Krisztusért, hit által igazul meg; a későbbi hitvallási iratok ugyanakkor elutasítják azt a következtetést, hogy a hit közömbössé tenné az erkölcsi életet.

A református teológia a hitben gyakran három elemet különböztet meg: a tanítás ismeretét (notitia), igaznak tartását (assensus) és a személyes bizalmat (fiducia). A Westminsteri hitvallás szerint az üdvözítő hit által a keresztény igaznak fogadja mindazt, amit Isten igéje kijelent, és különösen Krisztust fogadja el és rá támaszkodik a megigazulás, a megszentelődés és az örök élet tekintetében. A református hagyományban a hit Isten szuverén kegyelmének ajándéka, amelynek gyümölcse az engedelmesség és az állhatatosság.

A katolikus és protestáns megfogalmazások történetileg eltérő fogalomkészletet használtak. A katolikus teológia a hitet gyakran szűkebb értelemben, a kinyilatkoztatott igazsághoz való beleegyezésként különböztette meg a reménytől és a szeretettől; Luther a „hit” szóban a bizalmat és az egész Krisztushoz forduló magatartást hangsúlyozta. A különbségek nem pusztán nyelviek, de a modern ökumenikus párbeszéd kimutatta, hogy a korábbi viták egy része eltérő kérdésfeltevésekből és terminológiából fakadt. A Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség 1999-es közös nyilatkozata közös alapállítást fogalmazott meg a megigazulás kegyelmi elsőbbségéről, miközben a fennmaradó különbségeket sem tekintette megszűntnek.

Evangéliumi, pünkösdi és karizmatikus hangsúlyok

Az újkori evangelikalizmus a személyes megtérést, a Biblia tekintélyét, Krisztus megváltó halálát és a hit nyilvános megvallását emeli ki. A hitet gyakran személyes döntésként és Krisztussal való kapcsolatként fogalmazza meg. A pünkösdi és karizmatikus közösségek ehhez a Szentlélek jelenvaló működésének, az imádság meghallgatásának és a karizmáknak a hangsúlyát társítják.

E mozgalmak nem egységesek. A történelmi pünkösdi és evangéliumi egyházak többnyire megkülönböztetik az üdvözítő hitet a különleges „hit ajándékától”, amelyet Pál az 1Kor 12,9-ben említ. Bizonyos 20. századi „Hit Szava” irányzatok viszont a kimondott hitvallásnak és a gyógyulásra vagy anyagi jólétre irányuló bizonyosságnak különleges hatékonyságot tulajdonítanak. Ezek a nézetek más pünkösdi, protestáns, katolikus és ortodox teológusok részéről is bírálatot kaptak, ezért nem tekinthetők a keresztény hit általános meghatározásának.

A hit más vallási hagyományokban

A zsidó vallásban

A zsidó hagyományban a hitet gyakran a héber emuná szóval jelölik. Ennek jelentésmezeje a megbízhatóság, hűség, állhatatosság és bizalom. A hangsúly nem kizárólag elvont tételek elfogadásán, hanem Isten szövetségi hűségére adott emberi hűségen van. Az Istenbe vetett hit a Tóra tanulásában és megtartásában, az imában, a közösségi emlékezetben és az igazságos életben fejeződik ki.

Ez nem jelenti azt, hogy a judaizmusból hiányozna a tanbeli meggyőződés. A bibliai és rabbinikus hagyomány vallja az egyetlen Isten létezését, teremtő és szövetségkötő szerepét, valamint Izrael történetének vallási jelentőségét. Maimonidész a 12. században tizenhárom alapelvben foglalta össze a zsidó hit fontos tételeit, köztük Isten egységét, testetlenségét, a prófécia valóságát, a Tóra isteni eredetét és a feltámadást. A későbbi zsidó gondolkodás vitatta, hogy e tételek milyen értelemben kötelező „dogmák”, de Maimonidész rendszerezése nagy hatást gyakorolt a liturgiára és a hitoktatásra.

A zsidó hit történeti és közösségi jellege miatt az ortopraxis – a helyes gyakorlat – és az ortodoxia – a helyes tanítás – merev szembeállítása félrevezető. A parancsolatok megtartása feltételez Istenre, a szövetségre és a hagyományra vonatkozó meggyőződéseket; a hit pedig a bibliai és rabbinikus felfogásban cselekvő hűséget kíván.

Az iszlámban

Az iszlámban az ímán (arab: إيمان) Isten és kinyilatkoztatása igazságának elfogadását, a szív bizalmát és a hívő hűségét jelöli. A Korán az ímánt gyakran az istenfélelemmel, az engedelmességgel és a jó cselekedetekkel együtt említi. A hagyományos összefoglalás szerint a hit tárgyai: hit Allahban, az angyalokban, a kinyilatkoztatott könyvekben, a prófétákban, az utolsó ítéletben és az isteni elrendelésben.

A híres Gábriel-hagyomány megkülönbözteti az iszlámot – a vallási alávetettség és gyakorlat külső formáit –, az ímánt – a hitet – és az ihszánt – az Isten jelenlétében végzett kiváló, őszinte szolgálatot. A fogalmak azonban más szövegekben részben átfedik egymást. A muszlim teológiai iskolák között vita folyt arról, hogy a cselekedetek a hit lényegéhez tartoznak-e, növekedhet-e vagy csökkenhet-e a hit, és milyen viszonyban van a szív meggyőződése, a szóbeli hitvallás és a vallási gyakorlat.

Az iszlám hitvallás, a saháda kijelenti, hogy nincs más istenség, csak Allah, és Mohamed Allah küldötte. Kimondása a vallási közösséghez való tartozás alapvető jele, de a klasszikus teológia a puszta szóbeli formulán túl a belső őszinteséget is szükségesnek tartja. A Korán rendszeresen összekapcsolja „azokat, akik hisznek” azokkal, akik jó cselekedeteket végeznek, ezért az ímán nem pusztán elméleti meggyőződés.

A hindu hagyományokban

A hindu hagyományok sokfélesége miatt nincs egyetlen, minden iskolára érvényes hitfogalom. A szanszkrit sráddhá szó bizalmat, meggyőződést, komoly odafordulást és vallási odaadást jelenthet. Tárgya lehet a védikus hagyomány, egy guru, egy istenség, a dharma rendje vagy valamely felszabaduláshoz vezető út megbízhatósága.

A sráddhá nem feltétlenül vak elfogadás. Több filozófiai iskola részletesen tárgyalja az érvényes megismerés forrásait, köztük az észlelést, a következtetést és a megbízható tanúságtételt. A vallási bizalom lehet a gyakorlat kiindulópontja, amelyet a meditáció, a rítus, az erkölcsi fegyelem vagy a filozófiai belátás mélyít el. A Bhagavad-gíta a hitet az ember egész beállítottságával kapcsolja össze, és különböző utakat – a cselekvés, a megismerés és az odaadás útját – ismertet.

A bhakti-hagyományokban a személyes istenség iránti szerető odaadás központi. Ebben a hit bizalom, emlékezés, imádat és önátadás. Más irányzatokban a végső valóság természetének megismerése, az önvaló felismerése vagy a rituális kötelességek teljesítése hangsúlyosabb. A „hit” nyugati fogalma ezért csak részben fedi a hindu vallási bizalom és odaadás változatait.

A buddhizmusban

A buddhista hagyományokban a páli szaddhá és a szanszkrit sráddhá rendszerint bizalmat, derűs meggyőződést és elköteleződést jelent. A bizalom irányulhat Buddha, a dharma és a szangha – a Három Ékkő – felé. A buddhista hit nem szükségképpen egy teremtő Istenre vonatkozó meggyőződés, hanem annak elfogadása, hogy Buddha tanítása és gyakorlati útja a szenvedés megszüntetéséhez vezet.

A korai buddhista szövegek a bizalmat a gyakorlás kezdetének tekintik, amelynek személyes belátásban kell elmélyülnie. A tanítvány nem pusztán tekintély alapján fogad el mindent, hanem etikai fegyelemmel, meditációval és bölcsességgel vizsgálja az út gyümölcseit. A hit és a belátás ezért nem kizáró ellentétek: a bizalom elindítja és fenntartja a gyakorlatot, a tapasztalat pedig megerősítheti vagy pontosíthatja.

A mahájána és a kelet-ázsiai hagyományokban a hit szerepe változatos. A Tiszta Föld buddhizmus egyes irányzatai Amitábha fogadalmába vetett bizalmat és nevének hívását hangsúlyozzák. A zen hagyomány a „nagy hitet” a gyakorlás egyik feltételeként említheti, de ezt a közvetlen belátásra irányuló eltökéltséggel kapcsolja össze. A buddhista hit tehát a különböző iskolákban a tanítás iránti bizalomtól a megmentő buddha fogadalmára való ráhagyatkozásig terjedhet.

A szikhizmusban

A szikh vallás az egyetlen, teremtő és személyes Isten valóságát, nevének emlékezetét, az Guru Granth Sahib tanítását és a guruk útmutatását állítja középpontba. A hit nem puszta kijelentés, hanem az isteni név szemlélésében, az imádságban, a becsületes munkában, a javak megosztásában és a közösségi szolgálatban megvalósuló életforma. A szikh hagyomány a rituális formalizmust és a társadalmi megkülönböztetést bírálva a belső odaadást és az igaz cselekvést kapcsolja össze.

Filozófiai megközelítések

Hit és megismerés

A vallásfilozófia egyik alapvető kérdése, hogy a vallási hit milyen értelemben tekinthető racionálisnak, igazoltnak vagy tudásszerűnek. A válasz függ attól, milyen követelményeket támasztanak az igazolt meggyőződéssel szemben. Az evidencialista megközelítések szerint egy meggyőződés racionális elfogadása arányban kell álljon a mellette szóló bizonyítékokkal. Más irányzatok szerint az ember számos alapvető meggyőződést – például a külvilág, más elmék vagy az emlékezet megbízhatóságát – nem következtetés eredményeként fogad el, ezért a vallási hit racionalitása sem mérhető kizárólag formális bizonyításokkal.

A vallási hit tárgya lehet kijelentés – „hit abban, hogy” –, személy – „hit valakiben” –, vagy gyakorlati elköteleződés. A kijelentéses modell a hit igazságfeltételeit és bizonyítékait vizsgálja. A bizalmi modell azt kérdezi, mikor indokolt valakire rábízni magunkat. Az egzisztenciális és gyakorlati modellek a hitet olyan életirányként értelmezik, amely döntéseket, reményeket és értékeket szervez. A vallási hit konkrét formái rendszerint e modellek több elemét egyesítik.

A tanúságtétel ismeretelmélete különösen fontos a vallási hit szempontjából. A történeti vallások állításai többnyire közvetített tanúságtételeken, szövegeken és közösségi emlékezeten keresztül jutnak el a hívőhöz. A kérdés ezért nemcsak az, hogy a tanítás belsőleg valószínű-e, hanem az is, hogy a közvetítő források mennyire megbízhatók, milyen értelmezési hagyomány alakult ki körülöttük, és milyen ellenőrző vagy korrekciós eljárásokat alkalmaz a közösség.

Ágoston, Anzelm és Aquinói Tamás

A keresztény filozófiai hagyományban Hippói Szent Ágoston a hitet és az értést egymást segítő mozgásként fogta fel. A tekintély megelőzheti a teljes megértést, mert az ember tanulása általában mások tanúságára épül; az értelem ugyanakkor vizsgálja, értelmezi és rendszerezi azt, amit a hit elfogad. Canterburyi Szent Anzelm „megértést kereső hit” (fides quaerens intellectum) formulája hasonló programot fejez ki: a teológiai gondolkodás a hitből indul, de nem mond le az érvelésről.

Aquinói Szent Tamás megkülönböztette a hit előzményeit, a hihetőség indítékait és magát a természetfölötti hitaktust. Egyes vallási igazságok filozófiai érvekkel is megközelíthetők; a kinyilatkoztatott titkok azonban nem vezethetők le a természetes észből. Az ész feladata ezek esetében nem a teljes bizonyítás, hanem az ellenvetések vizsgálata, a fogalmi tisztázás és a tanítás belső összefüggéseinek feltárása. Ez a szemlélet egyszerre különbözik a racionalizmustól és attól a fideizmustól, amely a hitet az értelemtől független vagy azzal ellentétes döntésnek tekinti.

Pascal, Kierkegaard és Newman

Blaise Pascal a vallási döntés gyakorlati oldalát az úgynevezett Pascal-fogadásban mutatta be. Érvelése nem Isten létezésének bizonyítása, hanem annak vizsgálata, milyen tétje van annak, hogy az ember vallási szempontból elköteleződik vagy nem köteleződik el. A fogadás értelmezése vitatott, mert felveti, hogy létrejöhet-e hit pusztán érdekből, és hogy miként számol a vallások sokféleségével.

Søren Aabye Kierkegaard a keresztény hitet az egyén egzisztenciális döntésével és szenvedélyes elköteleződésével kapcsolta össze. A közkeletű „hit ugrása” kifejezés azt a helyzetet jelöli, amelyben az objektív bizonyosság nem szünteti meg a személyes döntés szükségességét. Kierkegaard nem egyszerűen az ész nélküli hiszékenységet védte; a kereszténység paradoxonát és az egyén felelősségét hangsúlyozta a pusztán társadalmi vagy megszokásból eredő vallásossággal szemben.

John Henry Newman A Grammar of Assent című művében megkülönböztette a fogalmi és a valóságos beleegyezést. Az ember konkrét meggyőződései szerinte gyakran nem egyetlen demonstratív érvből, hanem egymást erősítő valószínűségek, tapasztalatok és ítéletek összhatásából alakulnak ki. Newman ezt az „illative sense”, következtető érzék működésével írta le. Elemzése a vallási hit mellett a hétköznapi és történeti bizonyosság természetére is vonatkozik.

Pragmatizmus és vallási tapasztalat

William James „A hinni akarás” című esszéjében azt állította, hogy bizonyos élő, kényszerítő és elkerülhetetlen döntésekben az ember nem várhat korlátlan ideig teljes bizonyítékra. Ha a döntés halasztása maga is választás, és a bizonyíték csak az elköteleződés után válhat hozzáférhetővé, a szenvedélyes természetnek is lehet jogos szerepe. James nem minden kívánságvezérelt hitet igazolt, hanem olyan helyzeteket vizsgált, amelyekben a bizonyíték eleve függ a bizalomtól vagy a részvételtől.

James A vallási élmény változatai című művében a vallást elsősorban az egyéni tapasztalat oldaláról elemezte. A megtérés, a misztikus élmény, a bűntudat és a lelki újjászületés pszichológiai leírása nem dönti el közvetlenül a vallási állítások igazságát, de megmutatja, hogyan válhat a hit az ember számára egzisztenciálisan valóságossá. A vallási tapasztalat ismereti értékéről ma is vita folyik: egyes filozófusok közvetlen igazolás forrásának, mások többféleképpen magyarázható pszichológiai jelenségnek tekintik.

Evidencializmus, pozitivizmus és analitikus vallásfilozófia

A 19. századi evidencializmus ismert tétele William Kingdon Clifford kijelentése, amely szerint mindig és mindenütt helytelen elégtelen bizonyíték alapján hinni. Clifford a meggyőződéseket társadalmi felelősség tárgyának tekintette, mert a hanyagul kialakított hitek mások cselekvéseit is befolyásolják. Bírálói szerint a követelmény túl szigorú, önmagára alkalmazva nehezen igazolható, és nem veszi figyelembe a bizalomra épülő személyes kapcsolatokat.

A 20. századi logikai pozitivizmus egyes képviselői a metafizikai és teológiai kijelentéseket azért bírálták, mert nem látták világos empirikus igazolási vagy cáfolási feltételeiket. Rudolf Carnap a hagyományos metafizika számos mondatát nyelvi-logikai szempontból látszatállításnak tekintette. A. J. Ayer verifikációs elve hasonlóképpen a tapasztalati ellenőrizhetőséghez kötötte a tényszerű jelentést. A verifikacionizmus később az analitikus filozófián belül is jelentős bírálatot kapott, többek között azért, mert maga az elv sem egyszerűen empirikus állítás, és szűkebbnek bizonyult a tudomány tényleges nyelvhasználatánál.

A kortárs analitikus vallásfilozófia nem egységes álláspontot képvisel. Vizsgálja az istenérvek érvényességét, a rossz problémáját, az isteni tulajdonságok koherenciáját, a csodák és a vallási tapasztalat bizonyító erejét, valamint a vallási pluralizmusból eredő nézeteltéréseket. Alvin Plantinga református episztemológiája szerint az Istenbe vetett hit megfelelő körülmények között „alapvető” meggyőződés lehet, vagyis racionalitása nem szükségképpen más állításokból való levezetésen múlik. E nézet kritikusai azt kérdezik, miként különíthetők el egymástól az egymással összeegyeztethetetlen, de hasonlóan alapvetőnek tekintett vallási meggyőződések.

Hit és tudomány

A vallásos hit és a tudomány viszonyát több modell írja le. A konfliktusmodell a két területet egymással versengő magyarázatok forrásának tekinti. A függetlenségi modell különböző kérdéseket és módszereket tulajdonít nekik. A párbeszéd- és integrációs modellek részleges érintkezési pontokat keresnek a kozmológia, az antropológia, az etika vagy a természet rendjének értelmezése terén.

A tudományos elméletek köznapi elfogadása gyakran szakértői tanúságra támaszkodik, de ebből nem következik, hogy a tudományos és vallási hit azonos. A tudományos állítások elvileg nyilvános módszerekkel ellenőrizhetők, módosíthatók és intézményes kritika alatt állnak. A vallási hit sok esetben történeti tanúságtételt, metafizikai értelmezést, személyes bizalmat és gyakorlati elköteleződést is magában foglal. A két terület összehasonlítása ezért csak a megismerési források és az igazolási módok pontos megkülönböztetésével lehet termékeny.

Pszichológiai, szociológiai és kulturális megközelítések

A hit pszichológiája

A valláspszichológia a hit kialakulását, fejlődését, érzelmi és kognitív összetevőit, valamint az egyéni életre gyakorolt hatását vizsgálja. A kutatás tárgya lehet a gyermekkori vallási szocializáció, a megtérés, az imádság, a vallási megküzdés, a misztikus élmény, a kétely és a hit elvesztése. A pszichológiai leírás önmagában nem igazolja és nem cáfolja a vallási hit tárgyát; azt vizsgálja, milyen lelki folyamatokkal jár a hit, és milyen következményei lehetnek.

A hit az egyén számára jelentésrendszert, identitást, reményt és közösségi kötődést nyújthat. Válsághelyzetben segítheti a szenvedés értelmezését és a megküzdést, de bizonyos vallási értelmezések bűntudatot, félelmet vagy csoportközi feszültséget is erősíthetnek. A hatások nem vezethetők le egyszerűen abból, hogy valaki „vallásos-e”; számít a hit tartalma, a közösség jellege, az egyén személyisége és társadalmi helyzete.

A fejlődéslélektani modellek a hitet életszakaszokon át változó jelentésalkotásként írják le. Ezek a modellek segíthetnek a vallási gondolkodás változatainak rendszerezésében, de bírálatuk szerint gyakran nyugati, keresztény és individualista mintákat általánosítanak. A kortárs kutatás ezért nagyobb figyelmet fordít a kulturális környezetre és a vallási hagyományok saját fogalmaira.

A hit társadalmi dimenziója

A vallásszociológia a hitet nemcsak egyéni meggyőződésnek, hanem társadalmilag közvetített valóságnak tekinti. A nyelvet, a szimbólumokat, az ünnepeket és a vallási elbeszéléseket közösségek adják tovább. A vallási intézmények meghatározzák, milyen tanítás számít hitelesnek, hogyan képezik a vezetőket, és milyen rítusok fejezik ki a tagságot. A személyes hit ezért mindig történeti és kulturális közegben formálódik, még akkor is, ha az egyén saját meggyőződését közvetlen isteni megszólításként éli meg.

Émile Durkheim a vallást a szent és a profán megkülönböztetésére, valamint a közösséget létrehozó rítusokra vezette vissza. A vallási hitek szerinte olyan kollektív képzetek, amelyek a közösség erkölcsi rendjét fejezik ki. Max Weber azt vizsgálta, hogyan hatnak a vallási eszmék a cselekvésre és a társadalmi intézményekre. A prófécia, az üdvösségtan és a hivatás értelmezése szerinte gazdasági és politikai magatartásokat is alakíthat.

Peter L. Berger a vallási világképeket a társadalmi valóságot értelmező „szent boltozatként” írta le. A közösség fenntartja a hihetőség struktúráit, amelyekben a vallási állítások magától értetődőnek tűnhetnek. A pluralista társadalomban több világértelmezés versenyez egymással, ami a hit individualizálódásához, tudatosabb választásához vagy meggyengüléséhez vezethet.

Hit, identitás és gyakorlat

A vallási hovatartozás, a hittételek elfogadása, a rituális gyakorlat és a személyes önazonosítás nem mindig esik egybe. Valaki tartozhat vallási közösséghez kulturális vagy családi okból, miközben bizonyos tanításokat nem fogad el; más személy intézményes tagság nélkül is vallásosnak vagy spirituálisnak tarthatja magát. A népszámlálások és közvélemény-kutatások ezért eltérő eredményeket adhatnak attól függően, hogy tagságra, önbesorolásra, istenhitre, imádságra vagy istentiszteleti részvételre kérdeznek rá.

A hit közösségi kifejezései közé tartoznak a hitvallások, a zarándoklatok, a böjtök, az ünnepek, az öltözködési szabályok, a szent szövegek olvasása és a jótékony szolgálat. Ezek nem mindig a belső meggyőződés közvetlen mérőeszközei: a rítus lehet mély hit kifejezése, társadalmi kötelesség, kulturális hagyomány vagy ezek együttese. A vallástudomány ezért óvatosan különbözteti meg a kívülről megfigyelhető gyakorlatot és a résztvevők saját értelmezését.

Szekularizáció és a hit átalakulása

A szekularizáció fogalma az állami és vallási intézmények elkülönülését, a vallási tekintély társadalmi befolyásának csökkenését, illetve a vallásosság egyéni átalakulását is jelölheti. A folyamat nem minden társadalomban azonos. Egyes régiókban az intézményes vallásgyakorlat visszaszorult, máshol új vallási mozgalmak és politikai vallásosság erősödött meg. A modernizáció ezért nem vezetett egyszerűen a hit eltűnéséhez.

A modern társadalmakban a hit gyakran választott és reflexív identitássá válik. A hívők több világnézettel találkoznak, és vallási álláspontjukat mások előtt vagy önmaguk számára is indokolniuk kell. Ezzel párhuzamosan terjedhet a vallási közömbösség, az agnoszticizmus, az ateizmus, valamint a több hagyomány elemeit egyesítő személyes spiritualitás. A vallási pluralizmus így egyszerre lehet a hitet relativizáló és elmélyítő tényező.

Bírálatok és viták

A bizonyíték hiányának bírálata

A vallásos hit egyik leggyakoribb filozófiai bírálata szerint nem áll rendelkezésre elegendő, nyilvánosan ellenőrizhető bizonyíték a természetfölötti állítások elfogadásához. A szkeptikus és naturalista megközelítések a vallási tapasztalatot pszichológiai, társadalmi vagy idegrendszeri okokkal magyarázhatják, a kinyilatkoztatási igényeket pedig történeti forráskritikának vetik alá. Az eltérő vallások egymással összeegyeztethetetlen állításai további kérdést vetnek fel: ha hasonló tapasztalatok és közösségi folyamatok különböző hitekhez vezetnek, miként dönthető el, melyik igaz?

A vallásfilozófiai válaszok több irányt követnek. Az evidencialista apologetika történeti, kozmológiai, erkölcsi vagy tapasztalati érveket kínál. Más szerzők a hitet alapvető bizalomként értelmezik, amely nem következtetésből ered, de később kritikai vizsgálatnak vethető alá. Ismét mások elismerik, hogy a vallási hit kockázatot és döntést tartalmaz, és nem ígér olyan bizonyosságot, mint a formális bizonyítás. A vita részben arról szól, hogy ugyanazok az igazolási követelmények alkalmazhatók-e minden meggyőződésre.

A vallási hit pszichológiai és társadalmi kritikája

Sigmund Freud a vallást részben vágyteljesítő illúziónak és az emberi kiszolgáltatottságra adott pszichológiai válasznak tekintette. Karl Marx a vallás társadalmi funkcióit és az elidegenedéssel való kapcsolatát bírálta; ismert megfogalmazása szerint a vallás egyszerre a szenvedő teremtmény sóhaja és a nép ópiuma. E kritikák a hit eredetét és funkcióját vizsgálják, de önmagukban nem alkotnak logikai cáfolatot minden vallási állításra: egy meggyőződés pszichológiai vagy társadalmi okainak feltárása nem dönti el automatikusan annak igazságértékét.

A vallási intézmények hatalmával kapcsolatos kritikák a hit felhasználását vizsgálják legitimációra, társadalmi ellenőrzésre vagy csoporthatárok fenntartására. Történeti példák mutatják, hogy vallási meggyőződések igazolhattak erőszakot és kirekesztést, de vallási hit ösztönözhetett béketeremtést, szociális szolgálatot és emberi jogi mozgalmakat is. Az enciklopédikus elemzés ezért elkülöníti a hittartalmat, annak intézményi értelmezését és konkrét történeti alkalmazását.

Hiszékenység, fundamentalizmus és belső önkritika

A hit köznapi bírálatában gyakran összemosódik a vallási bizalom a bizonyítékokkal szemben közömbös hiszékenységgel. A vallási hagyományok többsége azonban saját mércéket alakított ki a hiteles tanítás, a prófétai igény, a magánkinyilatkoztatás, a csoda vagy a lelki élmény megítélésére. Ezek a mércék lehetnek szövegi, közösségi, erkölcsi vagy intézményi jellegűek, és maguk is vita tárgyai.

A fundamentalizmus a modern vallási mozgalmak olyan formáit jelölheti, amelyek saját alapvető tanításaikat a környező kultúrával szemben különösen élesen védik. A fogalom használata azonban könnyen túl tág vagy megbélyegző lehet. Nem minden erős hit fundamentalista, és nem minden hagyományhű vallásosság utasítja el a tudományt vagy a pluralista együttélést. A vallási hit belső önkritikájához hozzátartozhat a szent szövegek értelmezési módjainak vitája, a hatalommal való visszaélések bírálata és annak vizsgálata, hogy a közösségi gyakorlat megfelel-e saját erkölcsi normáinak.

Vallási sokféleség

A vallások sokfélesége a hit számára ismeretelméleti és teológiai kihívás. Az exkluzivista álláspont egy meghatározott hagyomány igazságigényét tekinti normatívnak; az inkluzivista felfogás más vallásokban is elismerhet igazságot vagy üdvösségi értéket, de saját hagyományát tartja teljesebbnek; a pluralista megközelítés több vallást tekint egy végső valóság kulturálisan eltérő közvetítésének. Mindhárom álláspontnak több változata létezik, és mindegyikkel szemben megfogalmaztak filozófiai és teológiai ellenvetéseket.

A vallási nézeteltérés önmagában nem bizonyítja, hogy minden vallási állítás hamis, de csökkentheti az egyéni bizonyosság jogosultságát, és indokolhatja más hagyományok alaposabb megismerését. A vallásközi párbeszéd a résztvevők számára nem feltétlenül a saját hit feladását, hanem állításaik pontosítását, történeti önkritikát és a másik fél önértelmezésének figyelembevételét jelenti.

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II, q. 1–7.
• Berger, Peter L.: The Sacred Canopy: Elements of a Sociological Theory of Religion. Garden City, New York: Doubleday, 1967.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter (szerk.): Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, különösen DS 375–400, 1530–1564 és 3008–3010.
• Durkheim, Émile: Les formes élémentaires de la vie religieuse. Paris: Alcan, 1912.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978.
• Flood, Gavin: An Introduction to Hinduism. Cambridge: Cambridge University Press, 1996.
• Harvey, Peter: An Introduction to Buddhism: Teachings, History and Practices. 2. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press, 2013.
• Izutsu, Toshihiko: The Concept of Belief in Islamic Theology: A Semantic Analysis of Īmān and Islām. Tokyo: Keio Institute of Cultural and Linguistic Studies, 1965.
• James, William: The Varieties of Religious Experience. New York: Longmans, Green, 1902.
• Nesbitt, Eleanor: Sikhism: A Very Short Introduction. Oxford: Oxford University Press, 2005.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, „Beliefs” és „Faith” szócikk. Detroit: Gale – The Catholic University of America, 2003.
• Newman, John Henry: An Essay in Aid of a Grammar of Assent. London: Burns, Oates, 1870.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937.
• Smith, Wilfred Cantwell: Faith and Belief: The Difference Between Them. Oxford: Oneworld, 1998.
• Ware, Kallistos: The Orthodox Way. Átdolgozott kiadás. Crestwood, New York: St Vladimir’s Seminary Press, 1995.
• Weber, Max: The Sociology of Religion. Boston: Beacon Press, 1963.

További információk

• A Katolikus Egyház Katekizmusa a hitről, 142–184.
• II. János Pál: Fides et ratio enciklika a hit és az ész kapcsolatáról.
• John Bishop – Daniel J. McKaughan: Faith. The Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Lumen fidei enciklika, 2013.

Kapcsolódó szócikkek

• Babona
• Valláskritika
• Vallásszabadság