Minden olyan szép! #49

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Füzetek. Kislányként mindig megőriztem a szép füzeteket. Nem mertem elkezdeni őket, vagy ha igen, csak egy-két oldalig jutottam majd, mivel egy idő után nem találtam eléggé szépnek, amit írtam, kitéptem az első lapot s újra félretettem. Valami különleges alkalomra, a meglévőknél sokkal szebb, méltóbb, majd csak a jövőben kialakuló gondolatok számára tartogattam őket. Múlt szombaton elmentünk a családdal egy bolhapiacra. Az egyik árusnál csoda szép füzeteket láttam. Különbözőek voltak. Az egyetlen, ami közös volt bennük: mindegyikből hiányzott az első néhány oldal. Azt hiszem, ismerem a történetüket.

Egy ideje már tudom: nincs olyan, hogy tökéletes alkalom. Minden egyes nap tele van bőséggel, csak az a kérdés, rá tudom-e bízni magam erre a mindennapi kegyelemre vagy inkább a "majd egyszer" illúzióját választom.

Ma már nincsenek féltve őrzött füzeteim sem. Használom őket, ahogy a szép töltőtollamat is, az esküvőre kapott porcelánkészletet, a különleges ruhákat - igyekszem! -, ékszert, finom illatú parfümöt, szappant.

Az élet ajándék. Tele akarom írni, akárcsak egy szép füzetet, minden egyes lapját. Teleírni a kérdéseimmel, néha szomorú, néha boldog sorokkal, apró részletekkel, nagyvonalú tervekkel és álmokkal. Az írás nem csak rögzíti a már megtörtént eseményeket. A jövőt is alakítja. Képes szebb, jobb, más irányba terelni a gondolatokat. Műhely. Nem szeretnék már kitépni egyetlen lapot sem. Természetesen már rég nem a füzetekről beszélek. 

 

- Reggelek. Némelyik reggel egy merő csoda. Mindegyik az, de van amelyik valóban különleges. Az óraátállítás óta már világos van amikor fél hét körül felkelek s észrevettem, hogy a megszokott szürke helyett inkább narancs vagy piros színű az évnek ennek az időszakában a konyhaablakon beáradó reggeli fény. A kertben a bokrok már ilyen korán visszatükrözik a napfelkeltét, pedig maga a nap még nem is bukkant fel a dombokkal szegélyezett láthatár peremén. Kicsit közelebb lépve az ablakhoz észreveszem a szivárványt. Még soha nem láttam ebben a napszakban, az égboltnak ezen a részén szivárványt. Ahogy vagyok, pizsamában, kifutok az udvarra s addig nézem, amíg teljesen elhalványul. Visszatérve a házba látom, ahogy a macskám az erkély korlátján, ahogy így reggelenként általában teszi, a napfelkeltét nézi. Mintha ő maga is egy aprócska világító fényforrás lenne, bearanyozza a nappali szürkeségét. Elkészítem a zsemléket, kávét főzök, felteszek egy Vivaldi lemezt. Mert minden új reggel egy csoda, de némelyik valahogy egészen kiemelkedően szép. Ünnep.

 

- Finom, puha dolgok, amelyek széppé teszik az életemet. Lassú reggelek, amikor lehetséges. Virág az asztalon. Nyitott ablak. A frissen mosott, szárított ágynemű illata egy hosszú nap végén. Igent mondani valamire, amit valóban szeretnék. Nemet arra, amit nem, hosszas magyarázkodás nélkül. Finom fonalból készült pulóverek. Családi kirándulás. Gyerekkezek és macsakorrok nyoma a frissen pucolt balkonajtó üvegén. Izomláz edzés után. Blogot írni - már majdnem húsz éve! - még akkor is, ha már kiment a divatból. Érezni, ahogy lassan megérlelődik bennem valaminek az elengedése, amihez sokáig annyira ragaszkodtam. Van, amit nem lehet siettetni. Megőrizni az alkotás örömét. Megfigyelni egy cinkét az irodám ablaka előtt levő fán. Saját készítésű birsalmalekvár a kamra polcain. Verskötet a hátizsákomban. Még akkor is, ha egészen biztos lehetek benne, nem lesz időm elővenni. Színes falevelek az udvaron: aranyló konfetti. Valamit, akármilyen apró szolgálatot, nagy szeretettel elvégezni.

Minden olyan szép! #48

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Köd. Még mindig kísérletezem, mikor a legmegfelelőbb időpont lemenni az edzőterembe. Próbálkoztam már délelőtt, ebédszünetben, délután és este is. Múlt héten egyszer hajnalban. Szeretek arra gondolni, hogy tudok változtatni akár a legmegszokottabb rutinjaimon is. Hogy elég rugalmas vagyok és van kedvem kipróbálni új dolgokat. Emlékszem, köd borította a tájat s mintha zuhanyzóból, úgy ömlött alá az utcalámpákból a fény az utcák szélén. Az ablakokból itt-ott már világosság szűrődött ki. Mézszínű volt a fény. Láttam, ahogy Lisa barátnőm a szép hosszú, kibontott hajával már ott sürög-forog a konyhájában, reggelit készít a kislányának. Egymás mellett szoktunk énekelni a szerdai próbákon, mostanában éppen az ABBA Slipping through my fingers című számát. Meséltem neki, nekem fáj ez a dal. Neki még nem, de értette, miről beszélek.

- Méltónak lenni. A legfontosabb dolgok, a leggyengédebb változások, meg vagyok róla győződve, láthatatlanul történnek. Nincsenek rá szavak. Újraolvasom, miről írtam a naplómban múlt szombaton. Egy mondat ragyog ki a többi közül: szeretnék méltó lenni ehhez a szép barátsághoz. Nekem nincs legjobb barátom. Már nem is használok ilyen nyelvezetet. Mert mindegyik barátság más, s minden személynek, akit barátomnak nevezek, más-más kulcsa van a lelkemhez. Szombaton, néhány hónap kihagyás után, újraindítottuk a könyvklubot s az egyik személy meglepetést is hozott nekem. Ajándékot. Nem kézzelfoghatót. Inkább csak egy lehetőséget, amivel szabad vagyok élni vagy nem. És nekem az jutott eszembe hirtelen, szeretnék méltó lenni egy ilyen gesztushoz. Hangosan csak annyit mondtam:köszönöm. 

- Mi tette aranylóvá az elmúlt napokat?

A reggeli kávé és naplóírás az irodámban, majdnem minden reggel szakítottam rá egy kis időt. Bent a lámpa barátságos fénye. Közben odakint már lassan dereng. Ahányszor csak felnézek, mindig kicsit világosabb van.

Egyik reggel, munkába menet tettem egy kis kitérőt és sétáltam egy kicsit egy szép tó partján. A víz fölött pára lebegett.

Új filctollak s az öröm, ahogy egyenként kipróbálom őket egy darab papíron.

Viselni a saját készítésű ruhadarabjaimat, még ha nem is tökéletesek. Én sem vagyok az.

Termoszban kávé az íróasztalomon.

A szüleim itt vannak látogatóban és anyukám birsalmalevest tesz elém, amikor este hazaérek.

Hidratálókrém.

Egy vicces reel egy baráttól, de bent vagyok az irodában és nem merek hangosan nevetni, ami azt eredményezi, hogy még nagyobb késztetést érzek rá.

Apunak odaadtam, olvassa el, amíg itt vannak, az Az Édentől keletre című könyvet, s az öröm, ahogy meséli, éppen hol tart, s ahogy beleéli magát.

Vasalás közben észreveszem, milyen szép üzenet van a ruhám címkéjén: Wear the smile. Viseld a mosolyt. Egy tanács, amit megfogadok. 

Ülök a padon a tó partján. S éppen mielőtt továbbindulnék, a fejemre esik egy aranyló falevél.  

Minden olyan szép! #47

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fák. Nem emlékszem pontosan, mikor ültettem a gyümölcsfákat a kertbe. Talán tíz éve is megvan már. Kis csemetéket hoztam Erdélyből, almafát, szilvát, cseresznyét s a legkedvesebbet, egy birsalmafát. Az utóbbi két-három évben termett egy-egy alma, két évvel ezelőtt három birsalma, múlt évben öt szem cseresznye. De nem igazán értettem, miért nem látványosabb a növekedés, bőségesebb a termés. Idén valami megváltozott. Egy egész ládányi gyümölcsöt szedtünk le a fákról az első éjszaka után, amikor reggelre már fagyott. A nagynéném, akitől annak idején ajándékba kaptam a fákat, azt mondta, ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy otthon érezzék magukat. Vannak gyorsan termő fafajták is, de ez az igazi, ez a lassú, alapos növekedés. Ebben hiszek én is. Ez a reményem az saját életemre nézve is. Hosszú évekre van szükségem ahhoz, hogy az legyek, aki lehetek, önmagamnak a lehetséges legszebb, legnagylelkűbb változata.

 - Múlt és jelen. Vannak napok, amikor úgy érzem, a múltban élek. Vitatkozom, védekezem, magyarázkodok, gyászolok, sírok, megbánok. Mindezt magammal, magamban. Közben a jelen mindvégig itt várakozik mellettem. Türelmesen. Csendesen. Arra vár, hogy észrevegyem. A szép élet, azt hiszem, minden körülmények között lehetséges. Néha egészen jelentéktelen és szinte észrevétlen, de még soha nem volt olyan, úgy emlékszem, hogy ne lehetett volna valamit tenni, nézni, elfogadni, elengedni itt, ahol az élet történik: a jelenben. Az utóbbi napok egyik legreményteljesebb gondolata ez volt. Mert átéltem, megéltem, nem is egyszer.

- Szerdák. Már majdnem egy éve írom a szerdai rovatot a blogra. Néha, mint most is, már majdnem csütörtök van és nagyon fáradt is vagyok, sötétedésig dolgoztam s azt hiszem, mint mindig, nincs semmi új mondanivalóm. Persze, nem ez a lényeg. Hanem, hogy, mint annyi más területén az életnek, az igyekezet a lényeg, komolyan venni főleg a saját magamnak tett ígéreteimet. Hogy végül mégsem marad üres a bejegyzés, azt a naplómba rögzített gondolataimnak köszönhetem. Ezeket olvasom vissza. Mert minden nap, még a legsietősebb, legátlagosabb napon is írok valamit. Néha egészen korán reggel, amikor áldozat lerövidíteni az értékes alvási időt. Vagy a parkolóban, az autóban ülve, mielőtt bemegyek az irodába. A füzetgyűjteményem őrzi a létezésem ujjlenyomatait. Tele van jobbára egészen hétköznapi jegyzetekkel. Az egyetlen különleges bennük az, hogy az enyémek. 

- Mit szerettem, mi tetszett az elmúlt héten: 

a reggelek első, derengő fényét az üres lapokon

a lapokon a szomorúságot és örömöt kifejező mondatokat, váltakozva, ahogy kikanyarognak a tollam hegyéből, finoman pulzáló ritmussal, olyan szívből és emberien, mintha egy liturgia születne meg mindannyiszor egy egészen kicsi templomban, ahol egy igazán szép mondat nyomán a teret hirtelen elárasztja a fény

(aki ismeri ezt a fényt, az nem fél a sötétségtől, a kétségbeeséstől sem, mert az utolsó szó mindig az örömé)

szerettem egyik reggel, ahogy belépve a konyhába észrevettem, milyen belső, csendes ragyogása van a konyhapulton a tegnap este elmosogatott, tiszta konyharuhára borított serpenyőnek 

és szeretem hallgatni, mindig, a csendben, a falióra ketyegését

s figyelni az ablakon át a ködben itt-ott felcsillanó utcalámpák fényét a völgyben

s a deres háztetőket a szomszédságban

s a muskátlik, rózsák utolsó felragyogását mielőtt megérkezik a tél s hogy ezzel arra tanítanak, én is vessem alá magam, nem kell félni, az örökkévaló törvényeknek, s hogy nem lehet és nem is kell, minden évszakban virágozni, 

de 

szabad időnként mindent beleadni, 

az utolsó cseppig, 

az utolsó percig, 

majd visszahúzódni, 

megpihenni 

jövő 

tavaszig. 

Talált tárgyak osztálya.

Ahogy múlt héten hazafelé autóztunk Franciaországból, felhívott a legnagyobb lányunk. Megálltunk az út mellett és sétáltunk míg beszéltünk. Olyan szép, illatos, bokros, fás volt a táj! Videón keresztül neki is mutattuk, éppen hol járunk. Kérdeztük, emlékszik-e, gyerekkorukban milyen sokszor nyaraltunk ezen a környéken s hogy egyszer, az egyik közeli városban hosszasan játszottak a főtéren levő szökőkút körül, nem is egy, hanem sok kis apró szökőkút volt egy parkban s teljesen váratlanul tört fel a víz hol innen, hol onnan. Nem emlékezett. Az évek alatt elveszítette valahol ezt a konkrét emléket. 

Később továbbindultunk. Körülbelül tíz kilométer múlva megálltunk az első boltnál energiaitalt, kávét venni. Mikor kiszálltam az autóból, akkor vettem észre, csak a fél pár lábbelim van meg. Egy gumi klumpát viseltem útközben, s akárhogy kerestem, pedig tíz perce még biztos, hogy mindkettő megvolt, most már csak az egyiket találtam. Mindig is csodálkoztam, mindig is kíváncsi voltam, mikor láttam valahol, hogyan lehet elveszíteni egyetlen lábbelit? Hogyan ment tovább az illető? Nem vette észre, hogy rövidebb az egyik lába? Nem szúrta a talpát a csupasz föld? Most már tudom: lehetséges. Visszaautóztunk oda, ahol telefonáláskor megálltunk az autóval. S ott volt a kis kopott, olcsó, de nekem nagyon kedves papucsom az út szélén. Egyszerűen kiléptem belőle amikor beléptem az autóba. Nem, egyáltalán nem vettem észre. Kétszer is megjárta a hátizsákomra akasztva az El Caminot. Egy fél éven keresztül Ázsiában is vándorolt, amikor az egyik gyermekem kölcsönkérte. Némelyik egyszerű, személyes használati tárgyamnak több kalandban van része, mint nekem.

Másnap reggel, mikor kijelentkeztünk az utolsó hotelből is Svájcban, én megálltam a csomagokkal egy előre megbeszélt helyen az út szélén, közben a férjem rollerrel elment az autóért, amit csak jóval messzébb tudott leparkolni. Később láttam, ahogy elautózik mellettem, hiába integettem, még az útra is kiszaladtam, hátha észrevesz a visszapillantó tükörben, nem vett észre. Tíz perc múlva visszajött, eszébe jutottam, de átmenetileg, akárhogy is szépítem, én magam is el voltam veszve.

Hazaérve szinte azonnal elveszítettem a kedvenc, havasi gyopárt ábrázoló fülbevalómat. Csak az egyiket. A tükörbe nézve vettem észre, nincs meg. Ajándékba kaptam, nagyon szeretem. Még csak fogalmam sem volt, hol keressem. Nem kerestem sehol. Ma porszívózás közben benyúltam a csővel a ruhásszekrényem alá, onnan került elő.

Előkerestem a régi fotók közül a szökőkútas képet, elküldtem a lányomnak. Azt válaszolta, most mintha emlékezne, egészen halványan. 

Folyamatosan elveszítek valamit. Nem azért, mert feledékenyebb, ügyetlenebb vagyok, mint az átlag, ez is, de inkább egyszerűen csak azáltal, hogy ember vagyok. Hogy élek. Türelmet, ragyogást, jókedvet, papucsot, fülbevalót, reményt, könyveket, esernyőt, kedvenc pulóvert, autókulcsot veszítek el rendszeresen. Időnként önmagamat. 

Néha az a megoldás, hogy visszamegyek oda, ahol még biztosan tudom, megvolt.

Néha az, hogy rendet rakok. Kitakarítok. 

Néha az, hogy nem is keresem. 

Néha az, hogy ott maradok, ahol vagyok és várom, valaki más találjon meg engem.

Ma reggel az elveszett és megtalált juh történetét* olvasom a Szentírásban. Az elveszett és megtalált ezüstpénz történetét. Az elveszett fiúét, akit az apa nem keresett, de minden nap visszavárt. 

S leteszem melléjük a saját történeteimet is. Emlékekről, tárgyakról. Az elveszett és megtalált reményről, hitről, ragyogásról. 

 

* Lukács evangéliuma 15