Ferrari 312

Ferrari 312
Gyártási adatok
Versenysorozat	Formula–1
Gyártó	Scuderia Ferrari
Tervező	Mauro Forghieri
Előző	Ferrari 246 F1-66
Következő	Ferrari 312B
Műszaki adatok
Vázszerkezet	alumínium monocoque
Motor	Ferrari 3L V12 szívó
Váltó	Ferrari 5 sebességes
Üzemanyag	Shell
Gumik	Dunlop Firestone
Versenyeredmények
Csapat(ok)	Scuderia Ferrari North American Racing Team
Pilóták	Lorenzo Bandini John Surtees Ludovico Scarfiotti Chris Amon Jacky Ickx
Első verseny	1966-os Formula–1 monacói nagydíj
Utolsó verseny	1969-es Formula–1 mexikói nagydíj
Futott versenyek	38
Győzelmek	3
Dobogós helyezések	14
Edzéselsőségek	7
Leggyorsabb körök	3

A Ferrari 312 egy Formula–1-es versenyautó, amit a Scuderia Ferrari tervezett és versenyeztetett először az 1966-os Formula–1 világbajnokságon, majd 1967-ben, 1968-ban, és 1969-ben is, utóbbi idényben North American Racing Team néven is három versenyen.

Áttekintés

Mauro Forghieri vezénylete alatt az autónak két különböző változatát építették meg: az 1966-ost, és az 1967-től kezdve használt másikat. Az 1966-os még a korábbi évek kasztniszámozási rendszerét használta, amit a másfél literes hengerűrtartalmú motorok idején alkalmaztak, míg az 1967-es esetében újrakezdték azt, 0001-től. Az egyszerűbb megkülönböztetés miatt később mint 312 F1-66, 312 F1-67 stb. hivatkoztak ezekre a modellekre.

Az 1966-os idény több szabályváltozást is magával hozott, a legfontosabb az volt, hogy immár engedélyezték a 3 literes motorokat is. Erre a csapatok mégsem voltak felkészülve. A Ferrari azt a megoldást választotta, hogy fogták a Ferrari 275P2 típusú sportautójuk 3,3 literes V12-es motorját, amelyet 3 literesre alakítottak, és ezt építették be az új autójukba. Annak a nevében a 312 is a motor tulajdonságait jelentette.

Ez a motor elég nehéz volt, és a leszabályozása miatt gyengébb is, mint a sportautós változat. Először John Surtees próbálkozott vele Monacóban, sikertelenül, majd a soron következő belga nagydíjat (amelyen sok volt a hosszú egyenes) megnyerte. Surtees azonban ezt követően távozott a csapattól, amelynek menedzsmentbeli problémák voltak az okai: a sportautó-versenyzésben a Ford GT40 kihívást intézett a csapat felé, amely inkább arra koncentrált, és nem a Formula–1-es szereplésre. A helyére Mike Parkes érkezett, aki négy futamon indult a csapattal, kétszer kiesett, kétszer pedig második lett. Egy másik versenyzőjük, Ludovico Scarfiotti megnyerte még az olasz nagydíjat, ezzel a csapat konstruktőri második lett.

1967-ben Lorenzo Bandini mellett Chris Amon vezethették a továbbfejlesztett változatot. A monacói nagydíjon Bandini súlyos balesetet szenvedett, és az autója égő roncsának a foglya lett, amelyben életét vesztette. A Ferrari visszahozta a helyére Mike Parkes-t, ő azonban a belga nagydíjon szenvedett súlyos, a karrierje végét is jelentő sérüléseket. A kettős tragédia mellett az év eredménytelen is volt, mindössze konstruktőri ötödikek lettek. Ha ez nem lett volna elég, ebben az évben jelent meg a sportágban a Ford-Cosworth DFV motor, amely az elkövetkezendő másfél évtizedben igen erős kihívóvá vált.

1968 sem volt sokkal szerencsésebb a csapat számára. Az újonnan érkezett Jacky Ickx megnyerte ugyan az esős belga nagydíjat, de az igazán jó eredmények elmaradoztak. Ebben az évben kezdtek el széles körben elterjedni az aerodinamikai fejlesztések (többek között az első és hátsó szárnyak), amelyeknek köszönhetően a riválisok még jobban megerősödtek. A nyár folyamán Enzo Ferrari, hogy biztosítsa csapata jövőjét, eladta azt 11 millió dollárért a Fiat konszernnek azzal, hogy a csapat tulajdonjogának a felét megtartotta magának.

1969 az átalakítás éve volt: az értékesítésből kifolyólag megfelelő tőke állt rendelkezésre, hogy a csapat rendezze a sorait, cserébe el kellett engedniük az idényt. Ehelyett újra a sportautózás felé fordultak, ezúttal főként a Porschéval rivalizálva. A Formula–1-ben lényegében Chris Amon volt az egyetlen állandó versenyzőjük, aki az idény összes versenyén kiesett, kivéve a holland nagydíjon, ahol harmadik lett. A brit nagydíjon Pedro Rodrigúez csatlakozott második versenyzőként, de miután egyik versenyzőjük sem ért célba, a Ferrari úgy döntött, hogy kihagyja a soron következő német nagydíjat. Amon már vissza se tért, helyette Rodrigúezzel versenyeztek tovább. Az utolsó három versenyen a Ferrari konstruktőr mint North American Racing Team vett részt (tengerentúli futamok voltak). Az idényt győzelem nélkül, újra csak ötödikként zárták.

Eredmények

Év	Csapat	Motor	Gumik	Pilóták	1	2	3	4	5	6	7	8	9	10	11	12	Pontok	Helyezés
1966	Scuderia Ferrari	Ferrari 3L V12	F D		MON	BEL	FRA	GBR	NED	GER	ITA	USA	MEX				31	2.
				John Surtees	KI	1
				Lorenzo Bandini			NR		6	6	KI	KI
				Mike Parkes			2		KI	KI	2
				Ludovico Scarfiotti							1
1967			F		RSA	MON	NED	BEL	FRA	GBR	GER	CAN	ITA	USA	MEX		20	5.
				Lorenzo Bandini		KI
				Chris Amon		3	4	3	KI	3	3	6	7	KI	9
				Mike Parkes			5	KI
				Ludovico Scarfiotti			6	NR
				Jonathan Williams											8
1968					RSA	ESP	MON	BEL	NED	FRA	GBR	GER	ITA	CAN	USA	MEX	32	4.
				Jacky Ickx	KI	KI		3	4	1	3	4	3	NI		KI
				Chris Amon	4	KI		KI	6	10	2	KI	KI	KI	KI	KI
				Andrea de Adamich	KI
				Derek Bell									KI		KI
1969	Scuderia Ferrari				RSA	ESP	MON	NED	FRA	GBR	GER	ITA	CAN	USA	MEX		7	6.
				Chris Amon	KI	KI	KI	3	KI	KI
				Ernesto Brambilla								NI
				Pedro Rodríguez						KI		6
	North American Racing Team												KI	5	7

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Ferrari 312 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.